Julia Fischer főemlősöket kutató hölgy elkalauzol minket a vokális tanulás egyik kutatási színterére, a szenegáli Niokolo Koba Nemzeti Parkba, ahol az egy területen, de több bandában élő guineai páviánok (Papio papio) hangadással járó viselkedését vizsgálták meg. A kutatást 2016-ban kezdték, az akusztikaielemzésbe összesen 756 morgást vontak be, melyeket legfeljebb három méter távolságról rögzítettek.
Az, hogy a főemlősök hangja milyen mértékben módosítható tapasztalat útján, fontos annak az alapnyelvi rétegnek a megértéséhez, amelyből az emberi beszéd kifejlődött. A guineai páviánok többszintű társadalomban élnek. Amikor számos hím egyed nőstényekkel és fiatalokkal társul, akkor azt mondjuk, hogy
pártokat alkotnak.
Abban az esetben, ha két-három párt összeáll,
bandát alkotnak.
Megvizsgálták, hogy két banda 27 hím páviánjának a morgása, annak akusztikai szerkezete változott-e a bandatagság és a genetikai rokonság alapján. Ennek a fajnak a hímjei filopatrikusak (amolyan „otthon ülő” típusok), ami fokozott hím rokonságot eredményez a bandákban, és így optimális alanyok a kísérlethez – mivel helyben maradnak a kutatás ideje alatt.
A Julia Fischer által vezetett csoport tanulmányozta a páviánok morgásának akusztikai szerkezetét a csoportban betöltött pozícióhoz viszonyítva, miközben a rokoni kapcsolatokra is figyelmet fordítottak.
A tudósok megállapították, hogy az azonos társadalmi szintű, nevezetesen ugyanabba a bandába vagy pártba tartozó hímek morgása átlagosan jobban hasonlít egymásra, mint a különböző társadalmi szintű hímek morgolódása. A többi csoporttaggal kezdeményezett interakció során
a hímek alacsony frekvenciájú morgást hallatnak, ezzel jelezve jóindulatú szándékukat.
Az akusztikus hasonlóság azonban nem volt összefüggésbe hozható a genetikai rokonsággal, ami arra utal, hogy a genetikai rokonság helyett a nagyobb társadalmi interakciók segítik elő a megfigyelt vokális hasonlóságot. A kutatók ezért a páviánok „akcentusát” a vokális tanulás egyszerű formájának tulajdonítják, amelyben az auditív tapasztalat megkönnyíti a morgások képzését, amik jobban hasonlítanak a csoport többi híméhez.
„Az emberek is ezt teszik: gyakran önkéntelenül beállítják a tempót vagy a hangmagasságukat, hogy jobban hasonlítsanak ahhoz a személyhez, akivel éppen beszélnek” – mondja Julia Fischer.
Az embereknél ezt hangszimulációnak hívják.
Úgy tűnik, hogy a vokális tanulást mind a nem emberi főemlősök, mind az emberek alkalmazzák, de nem egymás között. A nem emberi főemlősök messze vannak az első szó kimondásától vagy egy teljes nyelv elsajátításától. Éppen ezért fontos különbséget tenni a vokális tanulás különböző formái között, hogy valóban átfogó kép rajzolódjon ki a beszéd evolúciójáról.
Érdekes nyitott kérdés, hogy a vokális hasonlóság egyszerűen az érzékszervi tapasztalat mellékterméke, vagy kiválasztásra került-e, ami esetleg jelezheti a „csoporton belüli” tagságot, és így fontos társadalmi funkcióval bír.
További nyitott kérdés, hogy a megfigyelt akusztikai eltérés szembetűnő-e maguknak az állatoknak. Egy korábbi tanulmányban hím egyedek válaszait tesztelték más szomszédos, illetve ötven kilométerre lakó, azaz idegen hím egyedek morgásának lejátszásával. Kontrollként visszajátszották a saját bandájukból származó hímek morgását.
Meglepő módon a hímek csak a saját bandájuk hímjeinek morgásaira reagáltak, nagyrészt figyelmen kívül hagyták a szomszédos vagy idegen hímek morgásait.
Elvileg ezek a válaszok a hímek hangjellemzőinek felismerésével magyarázhatók. Mégis előfordulhat, hogy a hímek felismerik alcsoportjuk „hangját”. Ennek teszteléséhez mesterségesen létrehozott morgásokra van szükség, amelyek a saját banda és egy másik banda jellemzőit mutatják be.
(Borítókép: Guineai páviánok. Fotó: Andrea Innocenti / REDACO / Universal Images Group / Getty Images)