Nem, nem jövendőmondók vagyunk, nem őrültünk meg és továbbra sem fake news-ban utazunk: pontosan erről szól a Johnny Mnemonic – A jövő szökevénye című 1995-ös cyberpunk film, amely William Gibson regényéből készült. Vajon a sci-fi írók, filmrendezők képesek „látni a jövőt”?
1981-ben jelent meg az akkor még fiatal, pályája elején járó William Gibson novellája, a Johnny Mnemonic (Magyarországon Johnny, a kacattár címen jelent meg), amelyből tizennégy évvel később, jóval a Neurománc és folytatásainak sikerei után készült a bevezetőben említett filmes adaptáció.
Gibson és a cyberpunk műfaja a későbbi, 1984-es Neurománc című regény által váltak nagyon népszerűvé, viszont abból akkoriban már egy másik filmet terveztek (amelyből végül nem lett semmi), így producereknek a kilencvenes években egy olyan Gibson-regényt kellett hirtelen választaniuk adaptáció gyanánt, amelyik már cyberpunk, de még nem a Neurománc. Így esett a választásuk a Gibson elég rövid (nagyjából háromnegyed óra alatt végigolvasható) novellájára.
Maga a '95-ös film sosem vált klasszikussá (a Blade Runnertől például igen, igen messze jár...), most mégis furcsán aktuálisabb, mint valaha, hiszen főszereplője az akkor még fiatal Keanu Reeves, aki manapság az interneten terjedő „Keanaissance-nek” köszönhetően ismét népszerűsége és valamennyire pályája csúcsán is áll, hála a tavaly megjelent Cyberpunk 2077-nek, amelynek ismét ő volt a főszereplője.
Keanu Reeves persze nem a Cyberpunk 2077-nek és nem is az egyébként közvetlenül moziba kerülése után elég lagymatag fogadtatást kapott Johnny Mnemonic-nak köszönhette „cyberpunkos népszerűségét”, hanem a rá négy évvel elkészült, 1999-es Mátrixnak és folytatásainak. Nem véletlen, hogy a most forgatott Matrix 4-ből sem hagyhatták ki.
Ami a Johnny Mnemonic-ot illeti: sok vélemény szerint ez volt a színész egyik legrosszabb alakítása, Keanu Reeves cyberpunkos kötődése és a mostanában egyébként is jellemző elképesztő népszerűsége révén most mégis ismét az előtérbe került ez a rég elfeledett film.
Persze Reeves és a cyberpunk összefonódása csak az egyik ok, viszont az 1995-ös film pontosan az „idén”, 2021-ben játszódik, illetve egy olyan alternatív 2021-ben, amilyennek az alkotók: William Gibson (aki a saját regénye alapján írta a forgatókönyvet) és Robert Longo rendező a világot és a technológiát elképzelték.
A film legelején a Blade Runnerre hajazó, a film univerzumát felvázoló kezdőszöveg után mindjárt az „Internet 2021” szavakat láthatjuk, mögötte pedig egy olyan látványvilággal megjelenített rendszert, amely inkább
hasonlít egy pszichedelikus acid-trip korabeli számítógépes megvalósítására,
mint bármire, amit manapság internetnek nevezhetünk. A sokkal prózaibb valóság az, hogy az „internet” böngészőkön keresztüli tényleges vizuális megvalósítása és rendszere olyan rettentő mértékben azért a kilencvenes évek óta nem változott. Persze, ‘95-ben leginkább Netscape-et használtunk és nem Chrome-ot, Firefoxot vagy más modern böngészőket (hiába vannak meggyőződve ennek ellenkezőjéről a Brexitet megalkotó brit honatyák), de továbbra is két dimenzióban böngészünk, a VR-t videójátékra, VR videókra és egyéb VR-specifikus alkalmazásokra használjuk.
Ha már a VR-t említettük, azért azt érdemes megnézni, hogy Reeves két jelenet során is mennyire stílusos és mai szemmel nézve is ütős designnal megáldott VR sisakokat visel - talán az eljövendő, modern VR ketyerék alkotói vigyázó szemüket a Johnny Mnemonic-ra vethetnék, hogy a jövőben például az egyébként sokkal ósdibb külsejű, 2016-ban gyártott PlayStation VR-nál szebbet szedjenek le a gyártósorról.
William Gibson műveit - és leginkább a Johnny Mnemonic-ot) nem véletlenül tekintik „neo-noirnak” (vagy esetleg egy dupla szócsavarral “neon-noirnak”), amely a sötét hangulatú „noir” regények és filmek reneszánsza volt a nyolcvanas években. Az író műveiben a társadalom nagy része lezüllött, a korrupt politikusok mind a megacégek, vagy a japán eredetű alvilág: a yakuzák zsebében vannak, a nagyvárosok tele vannak nyomornegyedekkel, sötét sikátorokban randalírozó bűnbandákkal és a saját magukat különféle extra testimplantokkal, vagy akár testrészekkel is felspéciző veszélyes bűnözőkkel, hackerekkel.
Habár a kibernetikus végtagok terén már történt előrehaladás a tudományban, de oly mértékben persze még közel sem terjedtek el, mint amit Gibson regényeiben, a Johnny Mnemonic-ban, vagy a tavaly év végén megjelent Cyberpunk 2077-ben láthattunk. A társadalomról, a megakorporációk hatalmáról, vagy a korrupcióról alkotott írói vízió - ha nem is annyira súlyosan, mint Gibsonnál - de persze jelen vannak a mai világban.
A sztori egyedi vonása viszont, hogy Johnny egy „mnemonikus futár”, aki a fejében (konkrétan az agyában) lévő adattárolóban viszi el az információkat, jó pénzért, egyik helyről a másikra.
Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő egyfajta kétlábon járó USB kulcs, vagy külső merevlemez. 1995-ben egyébként még egyetlen gigabájt tárolóhely is hatalmas értéknek számított, így az akkori néző csak eltátotta a száját, amikor az egyik jelenetből megtudtuk, hogy Johnny-nak addig csak 80 Gb-os tárolóhely volt a fejében, viszont az egyik jelenet során a 80 gb-ot kibővítette 160 gb-ra, ám még ez sem volt igazából elég, mert az általa elszállítandó adatmennyiség - amely az emberiséget sújtó halálos kór ellenszerének leírását tartalmazta - már az akkor
tényleg elképesztő mennyiségűnek hangzó
- 320 gb-ra (!) rúgott.
Nem spoilereznénk (ha netán megnézné a filmet), viszont gyorsan utánanéztünk, hogy ma egy 500 Gb-os tenyérnyi külső merevlemezt nagyjából 20 ezer forintért kapható, így egy mai Johnny elég olcsón megúszta volna az egészségének, illetve agyának károsodását a „szinaptikus szivárgástól”, mely a film egyik fő motívuma. (Illetve a Cyberpunk 2077-ben is megtalálható.)
Érdekes még a vírus szerepe is a filmben. (A novellában ez a motívum nem szerepelt.) A sztori szerint a „NAS-szindrómáról” van szó, amelyet „ideghigulásnak” hívnak a filmben - ez „egy olyan halálos járvány, melynek gyógymódja ismeretlen”. A Wired című újság a filmmel kapcsolatos cikkében többek között azt a kérdést is feszegette, hogy mennyire tekinthető ma is „abszolválható" összeesküvéselméletnek, hogy a filmbéli BigPharma: az ellenszert megalkotó nagy hatalmú gyógyszeripari cég titokban akarja tartani a kór gyógymódját és azért vadászik a yakuzákon keresztül Johnny-ra, hogy visszaszerezzék a dokumentációt. A BigPharma
csak tüneti kezelést akar, nem a tényleges gyógyulást
- hallhatjuk a film egyik kulcsmondatában.
A valós világban lévő Pfizer, a Moderna, vagy a többi gyógyszeripari cég nem akarják eltitkolni a vakcinákat, sőt, egymást tapossák, hogy eljuttassák az emberekhez. Ugyanakkor az összeesküvéselméletekre fogékony emberek fejében ott él a gyanú: „vajon nem adnak-e be mikrochipet az oltással együtt?” A sci-fi filmek által is táplált paranoia még akkor is ott él sokakban, ha alapvetően nem hisznek az ilyen megmosolyogtató elméletekben...
William Gibson forgatókönyvének 2021-es éve és a halálos vírus is stimmel tehát, felmerülhet tehát az egyszeri olvasóban a kérdés, hogy mennyire tekinthetők „jövendőmondóknak” a sci-fi írók? Elvégre nem az első eset, hogy jóslataik többé-kevésbé beváltak. William Gibsont és más rangos írót is megkérdeztek erről. Ursula LeGuin szerint a zsáner nem
“nem jövendőmondó, hanem leíró”.
Ray Bradbury szerint ő a jövő „megakadályozója” és nem megjóslója. Az idén 74 éves Gibson pedig konkrétan ezt nyilatkozta az írás folyamatáról:
Ez nem intellektuális folyamat, és nem is jóslás - egy olyan világról szól, amelyet hihetőnek tartok.