Egy történelmi fejezet, amelyben a cyberpunk és a hidegháború valósága találkozik.
1984, 1984 , miért is olyan ismerős is ez a dátum? Ja, megvan. George Orwell antiutópiájának évében jelent meg William Gibson regénye, a Neurománc. Arthur C. Clarke-hoz hasonlóan nem először bizonyult kitűnő jósnak egy sci-fi-író. Gibson könyve a III. világháború után játszódik, de ez – az általános vélekedéssel ellentétben – nem pusztította el a világot, csupán átalakította azt.
Az egymás műholdjainak levadászása és a kommunikációs csomópontok elleni ultralight (lopakodó?) gépekről végrehajtott kommandós támadások jellemezte összecsapás azelőtt véget ért, hogy a komolyabb lövöldözés elkezdődött volna.
De nem csak írók képesek előre látni a jövőt. Már Heinz Guderian német tábornok is megmondta, hogy a harckocsi legfontosabb fegyvere a rádió. A rádióval ritkán felszerelt, amúgy kitűnő T–34-est azért tudták sokszor kisebb és gyengébb harcjárművek is legyőzni, mert a tágabb környezetéről semmit sem tudó harckocsival szemben információs fölényben voltak. Sőt ha szigorúan vesszük, a blitzkrieg maga is az ellenségénél gyorsabban meghozott döntésekre alapozva tudott sikereket elérni.
És hogy ez az információs fölény mennyire fontos, arra talán a legjobb példa az A2/AD (anti-access/area denial)-nek, magyarul feltartóztatásnak nevezett koncepció, amellyel az orosz és a kínai vezetés helyi szinten igyekszik megtörni az amerikai katonai fölényt. Ez az elképzelés
a kommunikációs, felderítő és navigációs műholdak semlegesítésével, koncentrált elektronikai hadviseléssel igyekszik céljait elérni.
A fentieket kiegészíti az erős légvédelem, és ritkábban olyan egzotikus fegyverek, mint a hajókötelékek elleni közepes hatótávolságú ballisztikus rakéta egytonnás, hagyományos robbanófejjel (Dong Feng – 21D).
Természetesen a fenti tényt az amerikai fegyveres erők doktrínái is tükrözik. Az úgynevezett teljes spektrumú fölény része az információs fölény, majd uralom, ráadásul a shock and awe, vagy másképp lefejező csapások az ellenség parancsnoki és hírközlési lánca ellen, pontosan ugyanennek a hatásnak az elérését célozzák.
Éppen ezért a modern hadviselésben a műholdak szerepét nem lehet eléggé kihangsúlyozni. A tájékozódástól kezdve a parancsok közvetítéséig, a felderítéstől, a drónok vezérléséig, szinte mindenhez szükség van műholdakra.
Nem véletlen, hogy az ötvenes évek Il–14-es utasszállító gépének alapjaira épült, kiöregedett Il–20PP repülőgépek leváltására szánt orosz típus, állítólag
rendelkezni fog műholdellenes képességekkel is.
A 2018-ban bejelentett fejlesztésre válaszul érkezett nem sokkal később Trump fenyegetőzése, aki szerint minden egyes amerikai műholdat ért támadásra atomrakétával fog válaszolni.
Persze mindkét oldal rendelkezik műholdelhárító fegyverekkel, az Egyesült Államok például már 1984-ben, az SDI, azaz a Csillagháború terv részeként bemutatta F–15E vadászbombázóról indította műholdelhárító ASM–135 ASAT rakétáját.
Külön érdekessége a fegyvernek, hogy a Trumpéhoz hasonló szovjet reakciótól félve
végül nem állították rendszerbe,
miután a kongresszus megtiltotta, hogy űrben (azaz 100 km magasság felett) keringő eszköz ellen kipróbálják!
A címben szereplő kérdést megválaszolva Gibson konkrétan megjósolta a jövőt. Valószínű, hogy egy esetleges konfliktus az ellenfél felderítő, hírközlő és navigációs rendszerei elleni támadással fog kezdődni. Legyenek ezek tényleges műholdelhárító fegyverek, elektronikai hadviselés, vagy éppen számítógépes kalózkodás (hackelés), lényegében mindegy is.
A fenti célpontok elleni csapás és ellencsapás után nagy az esélye, hogy a vesztes, gyakorlatilag megvakított, fél nem fogja értékes (és nehezen pótolható) haditechnikai eszközeit kockáztatni, és a károkat minimalizálva inkább feladja a küzdelmet. Persze, inkább sose tudjuk meg.