Petőfi négyszer is elszavalta a Nemzeti dalt, de egyszer sem azon a helyen, amely beleégett a nemzet emlékezetébe.
A forradalmakat megőrzi az emlékezet, a hozzájuk vezető útról azonban hajlamos elfeledkezni. Pedig ahogy 1956 sem válaszható el Rákosi Mátyás visszatérésének rémétől, 1789 sem az azt megelőző, évekig tartó forrongásoktól, úgy 1848. március 15-éhez is hosszabb út vezet, mint azt a legtöbben gondolják. Ahhoz ugyanis, hogy emberek tömegei kilépjenek komfortzónájukból, és a nehézségekre, sőt a következményekre fittyet hányva megdöntsék a fennálló rendet, nagyon komoly mozgósító erőre van szükség.
Mára a történészek kivételével nagyrészt feledésbe merült az Európában az 1840-es évek közepén dúló aszály, és az ebből fakadó gazdasági gondok. 1847-ben Észak-Olaszországban és a Felvidéken egyaránt dúló szárazság nyomán birodalomszerte ellátási nehézségek léptek fel, de nem csak a többnemzetiségű államot sújtották a bajok. A tél vége felé a kontinensen mindenhol tüntetéseket szerveztek, lázongásokról érkeztek hírek.
A részben hasonló okokból 1848 februárjában kirobbant párizsi forradalom híre végül cselekvésre késztette a pesti radikális ifjúságot és a pozsonyi országgyűlést is. Kevés szó esik az országgyűlés szerepéről, pedig a szikra, ami lángba borította a Habsburg Birodalmat, innen indult ki. Ugyanis az Európa-szerte meginduló tüntetések érlelték meg Kossuth Lajosban azt a gondolatot, hogy
eljött az idő
a reformkor évtizedeiben kidolgozott változtatások megvalósítására. Március 3-án egy felirati beszédben felvázolta a rendszer átalakításának programját, a pesti ellenzéki kört pedig felkérte, hogy gyűjtsön aláírásokat javaslatai támogatására.
A felirat nyomán született meg már a hónap elején az Irinyi János által megszerkesztett Tizenkét pont (eredetileg 13 pont), amely elválaszthatatlan részévé vált a forradalomnak. Kossuth felirati javaslatát az országgyűlés mindkét háza elfogadta, és el is juttatták Bécsbe.
Kossuth utóbb zseniálisnak bizonyult gondolata az volt, hogy nem csupán Magyarország, de az osztrák örökös tartományok számára is kérte a reformok bevezetését. A lépés túlzás nélkül láncreakciót indított be, ugyanis hatására robbant ki a március 13-ai bécsi forradalom, a márciusi ifjaink pedig a bécsi fejlemények hírére határoztak úgy, hogy immár nem kérvényeznek, hanem inkább maguk szereznek érvényt egyes követeléseiknek.
Az eredetileg március 19-ére, a tömegeket vonzó József-napi vásárra tervezett megmozdulást a 14-én este megérkezett, előző napi bécsi forradalom hírére hozták előre a forradalmárok. Március 15-én reggel Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór és Bulyovszky Gyula átdolgozta a Tizenkét pontot, gyakorlatilag egy politikai fellépést indokoló kiáltványt fogalmazott meg. Ezt olvasták fel az 1846 óta elsősorban Fillinger néven ismert, bár sokak által hagyománytiszteletből Pilvaxnak nevezett kávéházban gyülekező ifjaknak, majd Petőfi elszavalta két nappal korábban írott, a március 19-i eseményre szánt költeményét, a Nemzeti dalt.
A kávéház, azon túl, hogy közel volt a közéleti, politikai szempontból fontos intézményekhez, még egy további előnnyel is rendelkezett. Az ide járó fiatal, radikális ellenzékieket ugyanis nem vetette fel a pénz, így a Fillinger/Pilvax vevőcsalogató akciója, azaz a kávé mellé ingyen adott reggeli miatt
az ifjak március 15-én sem üres gyomorral indultak útnak
a szokatlanul hidegben szemerkélő esőben.
Petőfi Sándor aznap egyébként
összesen négyszer mondta el nagy hatású versét
(a kávéházban, az egyetemen a hallgatók előtt, az intézmény előtt az Egyetem téren, illetve Landerer és Heckenast nyomdája előtt). A Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a szemerkélő esőben azonban egyszer sem! A közkeletű tévedés Vahot Imre 1880-as években íródott emlékirataiból terjedt el a köztudatban.
A Nemzeti dal egyébként még egyszer elhangzott aznap este, Egressy Gábor előadásában a Nemzeti Színházban. Hogy Petőfi miért nem volt jelen az esti előadáson, nem tudni, naplója erről nem tájékoztat, de a korszakkal foglalkozó történészek némi pajzánsággal megjegyzik, hogy fia, az 1848. december 15-én világra jött Petőfi Zoltán pontosan kilenc hónappal a nagy esemény után született.
Visszatérve a délelőttre, amikor a márciusi ifjak, a közel kétezer fős tömeggel együtt a nyomdához értek, és a Tizenkét pont, valamint a Nemzeti dal kinyomtatását szerették volna elérni, a tulajdonos, Landerer Lajos kérte tőlük a cenzori pecsét bemutatását, a cenzúra idejében ugyanis csak azzal lehetett bármit is kinyomtatni. Mivel engedélyük nem volt,
a tanácstalan ifjú forradalmárok már éppen indultak volna
el, amikor az ismert történet szerint a tulajdonos odasúgta nekik, hogy akár el is foglalhatnának egy nyomdagépet.
A forradalmárokkal összekacsintó nyomdász később kiemelt szerepet kapott a forradalom és szabadságharc eseményeiben, lényegében állami nyomdaként működve például az ő gépein készültek a Kossuth-bankók. Tevékenységéért 1849 után bujdosnia kellett, míg üzlettársa Heckenast Gusztáv, értesülve a 15-ére szervezett megmozdulásról, aznap nem ment dolgozni, így nem volt jelen. Nem tudni, hogy politikai meggyőződés vagy az üzletet féltő óvatosság motiválta, de az 1854-től kizárólagos tulajdonában lévő nyomdában jellemzően magyar írók, költők művei jelentek meg, ezért valószínűleg inkább óvatossága játszott szerepet döntésében.
A követelésekben is megfogalmazott szabad sajtó első termékét, a röplapok első példányait szó szerint a nyomda ablakaiból szórták le az épület előtt várakozó tömegnek. Mint azt már említettük, Petőfi itt is elszavalta a Nemzeti dalt, azonban a történet csattanója, hogy a kinyomtatott változathoz a verset versszakonként, fejből írta le egy papírra a betűszedőknek, mert a lánglelkű forradalmár, valószínűleg az esemény jelentőségének hatása alatt, reggel
az eredeti példányt otthon felejtette.
Ezután a tömeg feloszlott ebédelni, hogy a szervező ifjak hol költötték el sajátjukat, arról sajnos nem szól a fáma. A délután háromra a Nemzeti Múzeumhoz meghirdetett népgyűlés kezdete előtt már egy órával hatalmas tömegek gyülekeztek az épület előtt. Nem zavarta az összegyűlteket a rossz idő, a mostanra
szakadó eső és az épp fagypont fölötti hőmérséklet.
Az erre az eseményre ácsolt szónoki emelvényről Petőfi nem szavalt, hanem lelkesítő beszédet mondott, Vasvári Pál és Irinyi József társaságában. Innen indultak a forradalmárok a Várba a Helytartótanács épületéhez, hogy megnyissák Táncsics börtönét.
Végezetül felmerül a kérdés, hogy a Pest-Budán állomásozó közel 9000 főnyi osztrák katona miért nem avatkozott be a délelőtt még könnyen elfojtható megmozdulásba? Nos a többnemzetiségű birodalmak évezredes gyakorlata szerint távolról idevezényelt alakulatok többsége északolasz származású volt, akiknél jelentős volt a veszély, hogy szintén lázongó anyaországuk miatt inkább a felkelők mellé állnak. Jelentős részük az áprilisi törvények után át is lépett a magyar hadseregbe. A megbízhatónak ítélt német és cseh katonák aránya pedig annyira alacsony volt, hogy inkább nem kockáztatták meg bevetésüket.
A többi, ahogy szokták mondani, már történelem.
(Borítókép: A sosem volt, mégis legendás jelenet: Petőfi Sándor a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Fotó: Wikipedia)