2001. március 23-án tért vissza a légkörbe és semmisült meg az emberiség akkor leghosszabb ideje használt űrjárműve, a szovjet/orosz Mir űrállomás. Nekünk, az űrhajózásért rajongóknak sokkal több volt, mint a Bruce Willis-féle Armageddonban bemutatott, állandóan a szétesés szélén tántorgó roncshalmaz, bár történtek rajta is érdekes dolgok. Sőt egy orosz asztronauta, Valerij Poljakov egyhuzamban 438 (!) napot töltött rajta egyedül, így legalább Peter Stormare zseniális alakítása talán nem is állt annyira messze a valóságtól.

De kezdjük az elején. A Szovjetunión és a kommunista rendszeren még nem nagyon látszottak a repedés jelei, amikor 1986 februárjában, a viszonylag rövid életű Szaljut 1 és 7 között számozott polgári űrállomások leváltására a hosszabb élettartamú Mir modult felbocsátották.

Az elődökön kikísérletezett automata Progressz (Haladás) tehermodulok által ellátott űrállomáshoz egymás után, nagyjából két-három évente  csatlakoztak a különböző nagyméretű és eltérő tudományos rendeltetésű modulok. Kvant-1 és 2, a Krisztall, a Priroda, és a Szpektr, és az amerikai dokkoló modul ami az űrsiklók dokkolását tette lehetővé.

Így felbocsátása után kevesebb mint egy évtizeddel az űrállomás elérte maximális kb. 130 tonnás tömegét, 19x31x27 méteres kiterjedését, és a 350 négyzetméternyi nyomás alatt tartott, tehát űrruha nélkül megközelíthető területet. Bár a fenti számok alapján az ember egy viszonylag nagy kiterjedésű építményt képzel el, a Mir valójában egy legfeljebb 2,5 méter átmérőjű szabad térrel rendelkező, csövekkel és berendezésekkel telezsúfolt labirintusra emlékeztetett, ahol az állomás folyamatos, de lassú zuhanása miatt csak látszólagos volt a súlytalanság, ezeket a körülményeket mikrogravitációnak hívják. 

Számos nemzet űrhajósa járt a bázison (francia, német, angol, japán, kanadai), őket a hetvenes évekből származó megbízható, bár kissé elavult Szojuz-TM űrhajók szállították. 1995-től több űrsiklóval számos amerikai asztronauta is megfordult a Miren, közülük Shannon Lucid, aki hat hónapot töltött ott.

Az állomáson egyébként két űrvécé állt szolgálatban, és egy viszonylag jól felszerelt konditerem, ugyanis az állomáson uralkodó mikrogravitációban rövid idő alatt elkezdtek leépülni az izmok és a csontok is veszítenek sűrűségükből.

A 354 és 374 kilométer közötti magasságban tartott bázison, a moszkvai idő, tehát a magyar időhöz képest +2 óra volt a hivatalos idő. Mivel a 27 700 km/órás sebességgel keringő űrjárművön napi 16 napfelkelte és naplemente volt, ezért az „esti” órákban besötétítettek, hogy a legénység aludni tudjon. A gondos takarítás, a rendszeres fertőtlenítés és a kedvezőtlen körülmények ellenére 1996-ra már 140 féle mikroorganizmus élt az állomáson, bár szerencsére komolyabb gondot nem okoztak.

A már épülő Nemzetközi űrállomás és az állomás növekvő elhasználódottsága, valamint finanszírozási gondok miatt az utolsó űrhajósok 2000-ben hagyták el a Mirt. A bázist egy kisebb pánik után, az orosz irányítás sikeresen visszahozta a légkörbe, el nem égett roncsai a Csendes-óceánba hullottak.