Mi a sminkelés célja egyáltalán? Van-e helye professzionális közegben? Számít-e a mértéke? Hol a határ? Modernnek tűnő kérdések, ám a történet legalább 4000 éves.
Az ókori Egyiptomban például a jómód és a státusz kifejezője volt a szemkörnyék sötétre/zöldesre satírozása (férfiak és nők esetében egyaránt). Az antik görögöknél már megjelent ennek kritikája: Seneca és Cicero is úgy vélte, hogy az igazi szépség az erkölcsös viselkedésből fakad, nem a közönséges, kidekorált arcból.
A középkor puritanizmusa (mint később a viktoriánus éráé is) az ajakrúzst már egyenesen a prostituáltakkal asszociálta (nem teljesen függetlenül persze a vonatkozó egyházi állásfoglalásoktól), a kifejezetten sápadt arcszínt pedig arisztokratikusnak látta. Hiszen ha nem barnult le valaki a szabad ég alatt, az arra utalt, hogy sosem kellett a földeken dolgoznia, vagyis tehetős.
A fehér púder a reneszánszban is megmaradt, az emberi arc természetes szépségét a tehetősebbek viszont (a felszabadultabb korszellem miatt) már bátrabban hangsúlyozták – kihúzott szemekkel, pirosítóval az orcára, az ajkak kiemelésével.
Az 1800-as évek végén jött a nagy fordulat: megjelent a portréfotográfia, mely az átlagember számára is mindinkább elérhetővé vált, majd a film, amely uniformizált szépségideálokat közvetített a nyugati ember számára.
A naturális és kipingált női arc ősi csatája eldőlt, kiütéssel győzött az utóbbi.
Ám az továbbra is nagy kérdés, hogy az ápoltság mellett miért kellene még szépnek is lenni a munkahelyeken. Számít ez egyáltalán? Három fontosabb társadalomkritikai válasz is létezik erre, de ezek nem értenek egyet.
Számtalan tanulmány igazolta, hogy a közvélekedés szerint előnyösebbnek ható megjelenés a munka világában is többletlehetőségekkel jár együtt. A vonzóbbnak ítélt jelölteket preferálják az állásinterjúkon, és a munkahelyi előmenetelük is gyorsabb.
Ebben a konkrét kontextusban ez úgy nyilvánul meg, hogy a diszkrét, üzleties smink karrierelőnyöket hozhat a nőknek – képességeiktől, alkalmasságuktól, teljesítményüktől akár teljesen függetlenül is. (Az „üzleties” kitétel itt fontos, hiszen az is számtalanszor lekutatott, hogy a túlzásba vitt kence éppen ellentétes hatású: nem veszik annyira komolyan az illetőt – nem mellesleg a nők sem.)
Mindezt persze akár úgy is lehetne értelmezni, hogy hajrá, adott a feladat, mindenki szabadon próbálkozhat imigyen meghackelni a rendszert. A szigorúbban fogalmazók szerint viszont ez így nem fair, sőt átverés – hiszen a szakmai elismerésnek nem szabadna ettől függenie. Az ügyesebben sminkelők tehát jogtalan előnyökre tesznek szert. E felfogás ősrégi, olaszul például a smink: trucco, vagyis trükk.
Ebben az olvasatban a csalárd nők a hunyók.
Mások szerint a helyzet korántsem ilyen egyszerű, hiszen a sminkeléssel a nők csupán a hímsovén elvárásoknak próbálnak megfelelni, tehát a férfiuralom elnyomásának áldozatai éppen. A tény, hogy a ténylegesen saját arcuk láttán kevésbé látják őket kompetensnek, szerintük pont e kettős mércét leplezi le.
Továbbá pont az a hátrányos megkülönböztetés, hogy a férfiaktól ugyanazon szakmai pozíciókért cserébe nem várja el senki, hogy reggelente – időt és pénzt nem kímélve – rajzolgassák magukat. Meg persze azon nőket is méltánytalan hátrány éri, akik szimplán csak nem tudnak ízlésesen, konszolidáltan sminkelni.
És akkor azokról a céges előírásokról még nem is beszéltünk, amelyek egyenesen a sminkelésre vonatkozólag is szervezeti utasításokat adnak, a légitársaságok vagy kaszinók például előszeretettel írnak elő egyensminket a női dolgozóiknak. Amiből persze egyben az is következik, hogy akinek történetesen a céges színek vagy a konkrét fazon nem áll annyira jól, eleve kisebb eséllyel vállalhat náluk munkát.
A nyugati világban egyre több országban már nemi alapú diszkriminációnak tekintik, ha valakit a főnöke arra szólít fel, hogy sminkelje ki magát. Ugyanakkor a bírói gyakorlat még nem alakult ki egyöntetűen: hol a munkahelyi formaruha részének tekintik a nők sminkjét, hol jogtalan megkülönböztetésnek, ha ugyanaz a szabály nem vonatkozik a férfiakra is.
Ebben az értelmezésben a világ cudar, főleg persze a férfiak.
A harmadik sminkelméleti kritikai irányzat szerint a baj még az említetteknél is sokkal nagyobb. A női arc kifestése ugyanis történetileg és evolúciósan is egyértelműen a szexualitás hangsúlyozására való: a rúzs a felhevülten duzzadt ajkakat imitálja, a csábos szem megbabonázni akar, az arcpír az izgatottan szapora szívverésre hivatott utalni. A bujaság szignáljai ezek.
E közelítés legutóbb 2018-ban kavart nemzetközi viharokat egy kanadai pszichológusprofesszor egyik interjúja nyomán. Jordan Peterson odáig nem ment el, hogy emiatt el kellene gondolkodni a a munkahelyi arcfestegetés betiltásán, azt viszont állította, hogy ha már egyszer a #metoo korában ennyire szigorú szabályokat kezdtünk el alkotni az irodai szemkontaktus elfogadható hosszáról, az érintések tilalmáról, a kimondható és tiltott mondatokról, akkor ideje volna a sminkeléssel kapcsolatban is megvitatnunk végre, hogy vajon mik legyenek a szabályok.
Megbeszélendő talány ugyanis, hogy mit keresnek ezek az erotikus energiák egyáltalán egy professzionális közegben.
E leírásban értelmetlen, önellentmondásos katyvasz az egész, és mindannyian kicsit hülyék vagyunk.
(Borítókép: Színésznők sminkelnek egy amerikai film jelenetében 1954-ben. Fotó: Archive Photos / Getty Images)