Egy héten belül két cikkben is foglalkozott a korábbi katonai fizikai alkalmassági teszttel az ATPF-et (Army Training Physical Fitness Test) éppen hét hónapja felváltó Army Combat Fitness Test okozta problémákkal a Military.com. Az új próba egységes követelménytáblázatot vezetett be a korábbi teszt életkor és nemek szerinti rendszere helyett. Az elképzelés már kialakítása közben is súlyos kritikákat kapott, és a többszöri módosítás után bevezetett 3.0-s verzió is folyamatosan súlyos támadások kereszttüzében áll, elsősorban egészségkárosító hatása miatt.

Eleve felmerül a kérdés, kinek jutott egyáltalán eszébe, hogy a fizikai teljesítőképességet jelentősen befolyásoló életkortól és (horribile dictu!) születési nemtől független fizikai értékelési rendszert vezessen be. Mi indokolja, hogy egy 22 éves, 90 kilós férfit és egy 55 éves, 49 kilós nőt ugyanannak a fizikai terhelésnek vessenek alá?

A példák szándékosan szélsőségesek ugyan, de – amint Lisa Beum őrnagy példája is mutatja – egyáltalán nem túlzók. A katonai akadémiát 2009-ben végző hölgy mostanra a harmincas évei közepén jár, és katonai karrierje során szolgált a katonai rendőrségnél, a 82. ejtőernyős hadosztály társadalmi kapcsolatok részlegénél, jelenleg a West Point kiberhadviselési központjánál van állományban. Puhánynak tehát nehéz lenne nevezni az alacsony, de sportos, 158 centis magasságához 53 kilós nőt. Szervezetét azonban az elmúlt hét hónap alatt annyira megviselték az új fizikai tesztek, valamint az azokra való felkészülés, hogy tartós hátfájdalmai vannak és meddővé vált.

Az ACFT új elemei egy 36 kilós szán ötször (!) 50 méterre elhúzásából, egy 4,5 kilós medicinlabda minimum öt méterre történő eldobásából, valamint 56 és 136 kilós súlyok háromszori felemeléséből állnak. Az ezt bemutató honlap részletes és logikus magyarázatot ad arra, hogy mely izomcsoportokat használják az egyes gyakorlatok, és milyen katonai feladatok során lehet rájuk szükség.

Az elképzelést a szintén nemrégiben kiadott PAM 525-3-1, Multi-Domain Operations, azaz a Több területen zajló katonai műveletek című doktrína rögzíti. E katonai „kézikönyvek” a fegyveres és egyéb küzdelmek megvívásának különböző módozatait taglalják részletesen, nagyjából a hadsereg bibliájának tekinthetők. Ez utóbbi kiadvány részletesen kifejti, hogy a korábban úgynevezett támogató pozíciókban dolgozó katonák bármikor harci helyzetekben találhatják, sőt több esetben már találták is magukat, ezért a harcoló alakulatokénak megfelelő egységes követelmények vonatkoznak rájuk.

Ha a gender- és életkorsemleges fizikai teszt gondolatát valamilyen ideológia generálta elképzelés ösztönözte, az kicsit olyan, mint a cári hadseregtől mindenben eltérni igyekvő fiatal Vörös Hadsereg, amely az egyenlőség nevében 

csak hogy néhány évvel később közkívánatra visszaállítsa. Ha pedig emberierőforrás-hiány miatt küldik a szakácsokat, a PR-osokat, az írnokokat, a jogászokat, a logisztikusokat, sőt a főtiszteket a csatamezőre, nos, akkor nemcsak az amerikai hadsereg van nagyon nagy bajban, hanem az egész nyugati világ. Pláne úgy, hogy az egészségük védelmében a civil beosztásban dolgozóknak legtöbb helyen húsz kilogrammnál nehezebb tárgyat felemelniük sem szabad, míg a katonáktól akár 136 kiló háromszori felemelését is rendszeresen elvárják, mindentől függetlenül. 

Természetesen vannak, akik védik az új rendszert. A Ranger School különleges műveleti iskoláját elvégzett két női tiszt, Shaina Coss és Kristen Griest századosok kiálltak az egységes felmérés mellett, de Beum joggal teszi fel a kérdést: érdemes-e a valóban válogatott egységekhez szükséges egységesített követelmények fenntartása az egész hadseregben néhány pozíció miatt? Avagy szenvedjen szó szerint egy egész hadseregnyi nő azért, hogy néhányan jól tudjanak teljesíteni?

Mindezeken túl a jelentések szerint – és várható módon – a nők felének súlyos gondjai vannak a jelentős súlyok megmozgatását követelő teszt teljesítésében, míg a férfiak esetében ez az arány csak egy–öt százalék.

Az egységes követelményrendszer bevezetése azért is nehezen magyarázható, mert a modern hadseregben a harcolók és a jellemzően logisztikai kiszolgálók aránya akár 1:10-hez is lehet, azaz egyetlen harcoló katonára tíz olyan juthat, aki nem vesz részt közvetlenül a harcban. Ezért nehéz terhek megmozgatásával legfeljebb – a logisztikusokat is ideszámolva – maximum húsz-harminc százalékuk szembesül. Az egy dolog, hogy Irakban, megfelelő célpont híján, tüzéregységek is hajtottak végre gyalogos-, például őrjáratozási feladatokat. Az meg egy másik, hogy mennyire célszerű más területekre kiképzett katonákat kvázi ágyútölteléknek használni és egységes fizikai követelményeket megkövetelni tőlük. Mondjon bármit is a kézikönyv.

Az már csak a hab a tortán, hogy az egységes teszthez szükséges speciális felszerelés, valamint a felkészítésigényes felügyelet miatt az új erőnléti felmérés logisztikai költségei is nagyságrendekkel magasabbak, mint a korábbi, saját súlyt használó fizikai teszté. Hadseregek, de különösen az amerikai hadsereg már több olyan szociológiai feladatot megoldottak, amelyek úgy tűntek, kőbe vannak vésve. De a biológiával még ők sem bírhatnak.