1941. május 24-én, az Atlanti-óceán északi vizein vívott tengeri csatában a „Hatalmas Hood” egyszer csak eltűnt egy szürke füstfelhőben. A szemtanúk csak egy több tucat méter magas lángoszlopot láttak, majd egy katasztrofális eredetű robbanást. Amint elült a füst, a Hood kíséretében hajózó Prince of Walesről csak a hajó függőlegesen felmeredő orrát lehetett látni néhány pillanatig, majd rövidesen az is a víz alá merült. A túlerőből hirtelen létszámhátrány lett, és a Prince of Wales kapitánya bölcsen a visszavonulás mellett döntött.

Magyarországon először Ludovic Kennedy Óriások csatája című, 1983-ban megjelent könyvéből ismerhettük meg teljességében a brit csatacirkáló-építés csúcsának végzetét. Azonban ahhoz, hogy mi minden vezetett a prédáját mindössze néhány nappal túlélő német Bismarck csatahajó végzetes sortüzéhez, ahhoz szokás szerint sokkal mélyebben kell leásnunk a múltba.

John 'Jacky' Fisher a Royal Navy nagy újítója, és számtalan vicces mondás megalkotója túlzás nélkül állítható, hogy szerelmes volt találmányába, a dreadnought csatacirkálóba. Elképzeléseit olyan lendülettel és azt támogató tudással valósította meg, hogy joggal állította:

sem előítélet, sem a Parlament, sőt a sátán, vagy ami még ezeknél is veszélyesebb, a pénzügyminisztérium sem állíthatja meg.

Azonban a lángelme még az általa megálmodott, az összes korábbi csatahajót elavulttá tévő HMS Dreadnoughtot is csak átmeneti típusnak szánta nagy álma, a gyors, erősen felfegyverzett, de gyengén páncélozott csatacirkáló megépítéséig.

A koncepció önmagában nem volt teljesen valóságtól elrugaszkodott, de ahogy sokan már a tervezés során felhívták rá a figyelmet, egy csatahajó kaliberű ágyúkkal felfegyverzett hajót elkerülhetetlenül csatahajók ellen (is) be fogják vetni, ahol a nagyobb sebesség nem fogja tudni kompenzálni az alacsonyabb páncélvédettséget. A jütlandi csatában elvesztett 3 brit csatacirkáló bebizonyította, hogy igazuk volt a realistáknak. 

Az I. világháború óriási áldozatai azonban megroppantották a brit gazdaságot, és sem a korábbi csatacirkálók által kijelölt irány legerősebb típusának tervezett Hood testvérhajói, sem a jütlandi tapasztalatok alapján tervezett G3 osztály hajói nem épültek meg. A washingtoni és londoni flottaszerződések nyomán a jól felfegyverzett, hatalmas – közel 263 méter hosszú, és a magas, 60 kilométer/órás sebességre képes hajóhoz hasonló közel húsz évig nem épült. Így amikor több szerencsés véletlen nyomán a Royal Navy észlelte az Atlanti-óceán felé induló német flotta köteléket, okkal gondolta a brit vezetés, hogy a legerősebb hajója, valamint az azt kísérő vadonatúj csatahajó, a Prince of Wales elég lesz a Prinz Eugen nehézcirkálóból és szintén vadonatúj Bismarck csatahajóból álló kötelék megsemmisítésére. 

És itt álljunk is meg egy pillanatra. A köztudatban viszonylag kevés, a haditengerészettel kapcsolatos ismeretanyag. Ez nem meglepő, miután a Magyar Királysággal több mint 800 éven át perszonálunióban álló Horvát Királyság kiválásával, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulásával és a tengeri kijárat elvesztésével az osztrák–magyar haditengerészet is megszűnt létezni, így a közérdeklődés fókuszából is kikerült.

Szóval a II. világháborúra az úgynevezett fő hajóosztályok (capital ships) az erősen páncélozott csatahajókból, a könnyebb, gyorsabb csatacirkálókból, a kettő kombinációját jelentő gyors csatahajókból, valamint a repülőgép-hordozókból álltak. A könnyű egységek közé a nehéz- és könnyűcirkálók, valamint a torpedórombolók tartoztak. A fentiekből látható, hogy a 212 méter hosszú, és a cirkálók között tekintélyesnek mondható vízkiszorítású (súlyú) Prinz Eugen nehézcirkáló 19 000 tonnájával kevesebb mint feleakkora volt, mint a Hood, a főfegyverzet közötti óriási eltérésről nem is beszélve. 

Így amikor a H erőnek (Force H) nevezett köteléket a brit haditengerészeti főparancsnokság az Admiralitás útnak indította, joggal számított arra, hogy két erős hajója könnyedén győzelmet arat. Igaz, hogy a költségvetési megszorítások miatt gyengébb fegyverzettel felszerelt Prince of Walesen még hajógyári (civil) személyzet is tartózkodott, de a radarral felszerelt cirkálók által látóhatáron kívülről követett ellenséges kötelékkel szemben még információfölényben is voltak, a jelentősen erősebb tűzerőn és páncélvédettségen túl.

Amiben viszont egyértelmű volt a német fölény, az a sebesség volt. A Hood ugyan még mindig képes volt 30 csomós (54 km/óra) tempóra, de a két csomóval lassabb Prince of Waleshez kellett igazítani a kötelék sebességét. Így a brit Lancelot Holland tengernagynak mindent meg kellett tennie, hogy lőtávon belül maradhasson, még akkor is, ha eközben kedvezőtlen pozícióba kerül. Ez utóbbi május 23-án este be is következett, amikor a korszak megbízhatatlan radarjai elvesztették a két német hajót.

Döntő találat

Holland admirális igyekezett minél közelebb kerülni, hogy a távolról, szinte felülről érkező lövedékek ne a vékonyabb páncélfedélzetbe, hanem a sokkal vastagabb övpáncélba csapódjanak. A német hajókat 24-én hajnalban újra észlelték a radarok, és kicsivel fél hat után a célpontok szabad szemmel is láthatóvá váltak.

Az első sortüzeket 24 kilométer feletti távolságról lőtték a felek, és ahogy a brit kötelék folyamatosan közelített, a távolság fokozatosan csökkent. Mindkét oldal ért el találatokat, a sérülések nem okoztak jelentős károkat. Már percek óta tartotta a csata, amikor a Prince of Wales kapitánya felfedezte, hogy az általuk lőtt, elöl haladó német hajó nem a Bismarck, hanem a nagyon hasonló körvonalú, de sokkal kevésbé veszélyes Prinz Eugen! Pár perc alatt sikerült szakszóval áthelyezni a tüzet a német csatahajóra, azonban a történelem kivételesen megismételte önmagát.

Mai napig vitatott, hogy a csata alig huszonötödik percében hova csapódott a Bismarck lövedéke, amely felgyújtotta a Hood hátsó lőszerraktárát. A robbanás és a hajó épen maradt első részének gyors elsüllyedése miatt az emberveszteség óriási volt, a fedélzeten lévő 1418 emberből mindössze három túlélőt tudtak kimenteni a helyszínre érkező rombolók.

A brit flotta büszkeségének pusztulását óriási felháborodás követte, és a Royal Navy teljes erejét bevetették elsüllyesztője ellen. De ahogy szokták mondani, ez már egy másik történet. Búcsúzzunk, és emlékezzünk a tengeren elhunytakra a hagyományos brit mondással: Lest we forget!

(Köszönöm Gergely 'Csatahajós' Ákosnak, a dreadnoughtok szakértőjének, a cikk megírásában nyújtott segítségét.)