Ausztrália nyugati partjainál azonosították a rég nem látott rágcsálót. Mint kiderült, a Gould-ausztrálegér az ország nyugati szigetcsoportjain élt túl.
Az Ausztrál Nemzeti Egyetem (ANU) végzett kutatást Emily Roycroft vezetésével, melyben nyolc kihalt és negyvenkét még élő ausztrál rágcsáló DNS-ét vizsgálták és vetették össze, hogy az őshonos fajok számának európai kolonizációt követő hanyatlását mérjék.
A DNS-minták vizsgálatának eredményéből derült ki, hogy az utoljára 1857-ben élőként jegyzett Gould-ausztrálegér sejtszerkezetének felépítése megegyezik a djoongariéval, mely más néven Shark Bay egér vagy Alice Springs egérként is ismert és
a mai napig él a nyugat-ausztráliai Cápa-öböl kis szigetein.
Croft szerint a kutatás eredménye egyszerre izgalmas és kijózanító. A Gould-egér „feltámadása” jó hír a rágcsálók nagyon magas kihalási arányát tekintve. Az apró állatok ugyanis az 1788-ban kezdődő európai kolonizációt követően az Ausztráliából kihalt őshonos emlősök 41 százalékát teszik ki. A tanulmány vezető szerzője szerint az arány csökkenése mellett viszont kiábrándító látni, hogy milyen gyorsan el tud tűnni egy, az egész kontinensen elterjedt állat és szorulhat a kihalás, illetve ebben az esetben Ausztrália szélére.
A Gould-egerek az 1800-as évek első felében még Ausztrália-szerte elterjedt állatok voltak. Az apró rágcsáló kis csoportokban élt, a föld alatt 15 centiméterre beásott, száraz fűvel bélelt járatokban. A kontinensről az európaiak által behurcolt patkányok és macskák miatt tűnt el.
A djoongarik genomjuk vizsgálata alapján a Gould-egerekkel szinte tökéletes egyezést mutattak. A szigeteken élő, a házi egérnél kétszer nagyobb rágcsálók életmódja is hasonló ahhoz, ahogy a kihaltnak hitt társaik élhettek. A djoongarik is föld alatti járatokban élnek, főként növények és virágok leveleivel, illetve apró bogarakkal és pókokkal táplálkoznak.
A hasonlóság felfedezésének okán a djoongarik újraosztályozását is kezdeményezték Pseudomys gouldii néven.
A macskák és az Ausztráliában nem őshonos állatok nem csak az 1700-as és 1800-as években jelentettek veszélyt a helyi populációra. A mai napig küzd az ausztrál kormány például azzal a közel három milliónyi házi macskával, melyek kontinens-szerte szabadon mászkálnak és éves szinten 297 millió őshonos állatot gyilkolnak le.
Annak érdekében, hogy az apró emlősöket megvédjék, az ausztrál szigeteken apró rezervátumokat hoznak létre nekik. Ezekhez olyan szigetcsoportokat választanak, ahol a kontinentális Ausztráliában pusztító európai származású macskák, rókák és betegségek nem találhatók meg. Hosszabb távú tervek között szerepel az ilyen rezervátumokban élő fajok visszatelepítése a szigetekről a nagy szárazföldre is. Egyelőre azonban a ragadozóktól való védelem mikéntje kérdéses, a legjobb megoldásnak eddig a kerítések emelése tűnt, mellyel távol tudják tartani például az elvadult macskákat az őshonos állatoktól.
De a ragadozókkal egyenértékű veszélyt jelent a genetikai sokszínűség hiánya is az ausztrál rágcsálókra. Minél alacsonyabb ugyanis egy faj egyedszáma, így genetikai diverzitása; tagjai között beltenyészet kezdődik, és annál fogékonyabbak lesznek a betegségek iránt, illetve annál nagyobb eséllyel alakul ki náluk káros genetikai mutáció.
Az egereken kívül hét másik kihalt rágcsálófajt vizsgáltak még a kutatás során, melyek mindegyike az európai telepesek érkezése környékén tűnt el Ausztráliából. A DNS-vizsgálat során kiderült, genetikailag sokszínű, elterjedt fajokról volt szó, melyek 150 év alatt tűntek el a Földről a kolonizációt követő nem őshonos fajokkal való keveredés és a földművelés okozta élőhelyi változások következtében.