A nagymamák érzelmileg jobban ráhangolódhatnak az unokáikra, mint a saját gyerekeikre – állapította meg egy kutatás, amely elsőként vizsgálta a nagymamák agyi működését.

Az 1960-as évek óta létezik az úgynevezett nagymama-hipotézis: a kutatók szerint az egyik oka annak, hogy a nők termékeny koruk után is évtizedekig élnek, hogy az általuk nyújtott támogatás megnöveli az unokáik túlélési esélyeit. A legújabb bizonyítékok szerint a gyerekek tanulmányi eredményeit, teljesítményét is növeli a nagyszülők aktív támogató jelenléte.

E kapcsolat biológiai hátterének megismerése érdekében James Rilling, az amerikai Atlantában lévő Emory Egyetem kutatója és munkatársai 50 olyan nőt vizsgáltak, akinek legalább egy 3–12 éves kor közötti biológiai unokája van. Mágneses rezonancia vizsgálattal figyelték meg az agyi működésüket, miközben a nagymamák az unokáról, az unoka szüleiről és egy nem rokon gyerekről vagy felnőttről készült képet néztek.

Az unokákról készült felvételek esetében

a legkiemelkedőbb volt az érzelmi empátiához köthető agyi terület aktivitása. Ez arra utal, hogy a nagymamák törekednek arra, hogy érezzék azt, amit unokájuk érez, amikor interakcióba lépnek velük. Ha az unoka mosolyog, érzik a gyerek örömét. Ha az unoka sír, érzik fájdalmát és frusztrációját

– mondta James Rilling. Ugyanakkor ha a nagymamák felnőtt gyerekük képét nézték, kissé más agyi területek aktiválódtak, mégpedig a kognitív empátiáért felelősek. Ez arra utalhat, hogy inkább kognitív úton próbálják megérteni a felnőtt gyereküket, mint hogy közvetlen érzelmi kapcsolatot tapasztaljanak meg.

Érzelmi empátia az, amikor az ember képes átérezni, amit a másik is érezhet, a kognitív empátia viszont, ha kognitív szinten megérted, mit és miért érezhet a másik

– magyarázta a kutató. Az eredmények szerint létezhet egy globális gondoskodó rendszer az agyban, amely aktiválódik az anyáknál, az apáknál és a nagymamáknál – számolt be az MTI.