A mikrogravitációban tapasztalható súlytalanság egyik élettani hatása, hogy az emberi szervezetben található folyadékok a test alsó részéből elmozdulnak a fej felé, ez pedig súlyos problémákat okozhat. Ilyen lehet többek közt az elektrolit egyensúlyhiány, a kardiovaszkuláris változások – például a szív méretének csökkenése –, a folyadékveszteség, és a szem, illetve a látás romlása.
Mivel súly hiányában az agy a test helyzetének és a mozgás irányának meghatározásában még nagyobb mértékben kell, hogy a látásra támaszkodjon, így az űrben szolgálatot teljesítő asztronautáktól elvárt, hogy 20/20-as, azaz tökéletes látásuk legyen. A Nemzetközi Űrállomás űrhajósainál is gyakori probléma azonban a SANS (spaceflight-associated neuro-ocular syndrome), vagyis az űrrepüléshez kapcsolódó neuro-okuláris szindróma megjelenése, amikor
a mikrogravitáció hatására a folyadék felgyülemlik az űrhajósok fejében, ezzel nyomást gyakorolva a szemre belülről, így rongálva látásukat.
A Földön is felgyülemlik alvás közben a fejben a folyadék, de ez eloszlik a szervezetben, amikor felállunk vagy felülünk.
Azok az asztronauták, akik hat hónapnál hosszabb időt töltöttek az ISS-en szolgálatban, szinte mind különböző látásproblémákkal tértek vissza a Földre; a legszélsőségesebb John Philips esete volt. 2005-ben a NASA asztronautája 20/20-as látással indult útnak, ám visszatérésekor már csak 20/100-ra értékelték szemének teljesítményét. A számok azt jelentik, hogy visszatérése után Philips 20 láb (6,09 méter) távolságból tudta csak elolvasni azt a szöveget, amit egy egészségesen látó 100 lábról (30,48 méter) is. A visszatérte után elvégzett vizsgálatokból kiderült, hogy szemgolyójának hátsó része laposabb lett, a retinája előbbre tolódott. Az érhártyán ráncok jelentek meg, amiket a striákhoz hasonlónak kell elképzelni, látóidegei pedig begyulladtak. A látásromlás oka a folyamatosan a fejébe tóduló közel két liternyi folyadék volt.
Az ISS-en megoldható, hogy féléves turnusokban váltsák egymást az űrhajósok, így csökkentve a végzetes látásproblémák kialakulásának esélyét. Egy hosszabb távú küldetés, például egy Mars-misszió során azonban nem megoldható a féléves váltás, így megoldás kell a szem védelmére.
A Texasi Egyetemhez orvostudományi részlegéhez tartozó UT Southwestern Medical kutatói fejlesztésükkel megtalálhatták ezt. A REI túrafelszereléseket gyártó céggel együttműködve egy olyan speciális hálózsákot építettek, mely az asztronauták alsótestére csatlakozik, a csípőnél lezárja a lábakat. A lábak irányából a hálózsák rögzítése után bekapcsolható egy porszívóhoz hasonló szívóberendezés, ami tehermentesíti a fejet, hisz a folyadékokat a lábak irányába tereli. Lényegében azt imitálja, amit a Földön megold a gravitáció.
Egyelőre a találmány csak tesztfázisban van, egy tucatnyi önkéntessel elvégzett éles teszt után a fejlesztők szerint az eredmények pozitívak. Az olyan kérdések még megválaszolásra várnak, mint például az, hogy mennyi ideig használhatják az űrhajósok a hálózsákot naponta, illetve hogy mi alapján eldönthető, hogy kinek van szüksége a használatára. A fejlesztést vezető Dr. Benjamin Levine a BBC-nek elmondta, szerinte ezekre a kérdésekre válasszal fognak szolgálni addigra, mire a NASA a Marsra indulna, így nem kell félni attól, hogy súlytalanságukban elvesztik látásukat az űrhajósok.