Rékassy Balázs szerint mára az oltási hajlandóságról már inkább múlt időben beszélhetünk, és ő is bízik benne, hogy – hacsak fel nem bukkan a semmiből egy újabb gyilkos variáns –, akkor egyelőre nyugvópontra kerül ez a kérdés. Úgy véli: 

A szakember szerint mégis foglalkozni kell a kérdéssel, mert csak az eddigi hibáikat, tapasztalatokat elemezve tanulhatunk. A vélemények, tapasztalatok, álláspontok megismerése, elemzése segíthet abban, hogy egy következő járványhullám, katasztrófa esetén együtt, közösen is sikeresen tudjunk védekezni. 

Hogyan tudná csoportosítani azokat, akik nem oltatták be magukat?

Le szeretném szögezni, hogy ne ítéljünk el senkit, mert nem oltatta be magát. Az emberek egyszerűen elvesznek az őket manapság érő hihetetlen információmennyiségben. Korábban ilyentől nem kellett tartani, hiszen nem volt internet vagy közösségi média, hanem újságok főszerkesztői határozták meg a tartalmat, és pláne szüleink idejében itt, Közép-Kelet-Európában megmondták, hogyan kell gondolkozni. Most azonban ezer forrásból naponta bombáznak minket újabb és újabb adatokkal, amit még szakértőként is nehéz elemezni vagy átlátni. 

A hétköznapi ember ezért egyszerűen védekező reakcióként egy idő után bezárkózik, meghozza a saját elméletét, döntését ebben a kérdésben, és utána a legtöbb esetben szelektíven az ő vélt vagy valós igazát, döntését igazoló alátámasztó információkat fogadja csak be. 

Az elmúlt év személyes tapasztalata alapján 

és ezen a 4 csoporton belül csak az utolsó a leghangosabb csoport, az oltást mereven elutasítók tábora, a többiek megfelelő egyénre szabott kommunikációval, megfelelő adatokkal igenis meggyőzhetők lettek volna. Ők, akik az oltás potenciális mellékhatásait messze-messze felnagyítják, és a vírus okozta megbetegedés veszélyeit aránytalanul alábecsülik. Megfelelő, nyugodt magyarázatokkal, nyitottabb kommunikációval, tanulva az eddigi hibákból egy következő – persze nem kívánt – katasztrófa esetén meg lehetne őket győzni. 

Nézzük a többi csoportot! 

Az elsőt hívjuk naturálisoknak. Ennek a csoportnak a tagjai közül sokan a modern technológiától való elfordulásuk megnyilvánulásaként oltásellenesek. A Covid elleni védőoltást elutasító döntésükben valósul meg számukra a lázadás a modern, komplex világ ellen. Sokszor bizonyos kérdésben természettudatosak – öko, vegán, bio –, vagy egyszerűen csak a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus ellen lázadók. A legtöbb esetben van bennük egy fokozott elitellenesség: úgy érzik, hogy át akarják verni őket „onnan fentről”, de ők bezzeg okosak, és átlátnak a szitán.

A második a bizonytalankodók csoportja. Az egyszerűen bizonytalan, „még várok” attitűddel rendelkezők, döntésképtelenek csoportja is jelentős. A velük való beszélgetésből sokszor az információs dömpingben elveszett vagy a hiteles információ hiánya miatt döntésképtelen, bizonytalan személy képe rajzolódik ki. Ők azok, akikből sugárzik, hogy mindegy, csak valaki döntsön már végre helyettem, mert nekem ez túl sok, túl komplex. Sok esetben ki is mondják: ha kötelező lenne az oltás, az lenne a legjobb. De közülük kerülnek ki a legtöbben, akik a potenciális mellékhatásokról tudnak, és a beszélgetéseink során mindig rengeteg olyan rémtörténetet hallottak, amely eltántorítja őket az oltástól. 

A harmadik csoportnak a Super(wo)man nevet adtam. Sok olyan emberrel is találkoztam, aki a saját immunrendszerében, egészségtudatosságában bízik, és több hitet ad a naponta bevett, akár bizonytalan forrásból származó, bizonytalan összetételű  táplálékkiegészítőknek, vitaminoknak. Sok esetben egészséges fiatalok, akik egy része egyszerűen magára veszélytelennek látja a vírust, mások Supermannek gondolják magukat, akin nem fog ki holmi egyszerű vírus – ami igazából egy nátha, csak fel van fújva, mert a média, meg a politikusok, népszerűséghajhászok felspannolták ezt a kérdést. Sokszor ők voltak a legkönnyebben meggyőzhetők, rájuk volt jellemző leginkább az oltatlanokra vonatkozó korlátozások elkerülésének igénye.

Több száz emberrel beszélgetett. Melyek voltak a legfontosabb tapasztalatai?

Általánosságban az, hogy megfelelő érvekkel, kellően elmagyarázva a betegség súlyosságát, a veszélyeket, jobb adatközléssel, fairebb médiával, meghallgatva az egyéni félelmeket, tavaly ősszel még sok embert meg lehetett győzni ezekből a csoportokból, de 

Érdekes személyes tapasztalat volt egy nemzetközi légitársaság fiatal pilótáival és légiutas-kísérőivel beszélgetni. A legfelső vezetés időben felmérte a problémát, mivel az oltási hajlandóság a kezdetekben ebben a társadalmi csoportban – pláne kelet-európai szinten – nagyon alacsony volt. Felmérték, hogy idővel ez veszélyeztetni fogja a cég működését, hiszen ha túl sok munkatársuk lesz beteg, nem fognak tudni repülni, és a kieső, megbetegedő személyzet alacsony átoltottsága – esetleg a cég imidzse szempontjából is – veszélyeztetni fogja-e a törékeny és igen nehéz helyzetben lévő üzletág életét, az utasok utazási hajlandóságát a működés biztosítása mellett.

Itt időben kezdtünk egy közös tájékoztató projektet, beszélgettünk a dolgozókkal, és igyekeztünk mindenkinek lehetőséget biztosítani, hogy kérdezzen, és próbáltunk személyre szabott válaszokkal visszamenni hozzájuk. Egy idő után világos volt, hogy mi az a 10 kérdés, ami miatt bizonytalan – és oltatlan – egy egyébként mindennap repülőt vezető vagy levegőbe emelkedő bátor és keményen dolgozó, de döntően hedonista életszemléletű fiatal.

Mérték a projekt sikerességét?

Azzal, hogy az előadásokat, megbeszéléseket úgy építettük fel, hogy az ő kérdéseikre célzottan válaszoltunk, vagy előre azokról a problémákról beszéltünk, ami őket foglalkoztatja, megnőtt a bizalom, és 

Érdekes volt megfigyelni, hogy ennél a célcsoportnál a repülési oktatások során elsajátított szabálykövetés, fegyelmezett működés és csoportmunka itt is működött, és a járványkezelésben példamutató és eredményes lett a cég.

Egy másik célcsoport és nagy élmény volt számomra elzárt, vidéki, halmozottan hátrányos közösségekben beszélgetni az emberekkel. Itt – hála a helyi civil szervezet áldozatos, több éve tartó munkájának – kiépült egy olyan kapcsolat, amelyben a helyi szociális munkást elfogadják, meghallgatják. Pláne, ha az ismerős segítőt elkíséri az orvos, akinek még mindig van hitele és tisztelete. Itt úgy éreztem, ha meghallgatom őket, az ő problémájukat, ha elbeszélgetünk velük, akkor ők is hallgatnak ránk.

Itt éreztem, hogy a pletyka milyen fontos társadalmi összekötő még mindig: volt egy utca, ahol mindenki azzal jött, hogy az oltás úgy van kitalálva, hogy másfél év után minden oltott meghal. Amikor visszakérdeztünk, hogy miért pont másfél év, és mitől halna meg, és kicsit megpróbáltuk a betegség okozta veszélyeket előtérbe helyezni, akkor már tudtuk terelni a beszélgetést. Persze kellett egy kis csel is sokszor, megérezni, hogy kit mivel lehet megfogni, és ha megtettünk mindent értük, kvázi oda vittük házhoz az oltást, kitöltöttük a papírokat, akkor igenis – hála a helyi civil szervezet áldozatos munkájának – sikerült beoltani aránylag sok embert.

Jó érzés volt látni, hogy igenis volt értelme a munkának, és sokszor eszembe jut, hogy az igen rossz egészségi állapotban lévő embereken egy  rossz szociális körülményeket nyújtó közösségben milyen pusztítást tud tenni a vírus. Ha csak egy pár embert meg tudtunk menteni attól, hogy kórházba kerüljön, már megérte a munka.

Az is eszembe jut, hogy ha az állam támogatná ezeket az önfeláldozó munkát végző civil szervezeteket, maga is segítené az ilyen jellegű önkéntes munkát, a mostani 41 000 körüli Covid okozta halálozás vajon mennyivel kisebb lenne. Ezt nehogy vádaskodásnak vegyék, csak érzem azt, hogy sokszor jobb szervezettséggel, háborús retorika helyetti közösség építéssel mennyivel több eredmény elérhető. 

Az is fontos tanulság, hogy igenis szükség van transzparens, a társadalmat felnőttként kezelő járványkezelésre, a sajtót a valós problémák elől nem elzáró médiára vagy közhiteles, modern járványügyi információkra. Hiszem, hogy jó adatszolgáltatással életeket lehet megmenteni. 

Ha látom, és tisztában vagyok vele, hogy az oltatlanok közül hányan kerülnek kórházba, vagy hányszor többen halnak meg – például az USA-ban a jelenlegi statisztikai adatok alapján 16-szor nagyobb a kórházba kerülés veszélye és 15-ször a halálozásé az oltatlanok körében, mint az oltottaknál –, akkor sokkal tudatosabb döntést tudok hozni.

Nem beszéltünk még a 4. csoportról, a merev, szinte vallásosan oltásellenesekről.

Országonként változó, de meghatározó, hangos kisebbség a kemény összeesküvés-hívők, teóriagyártók. Ők hinni akarnak valamiben, és kvázi közösségépítő, szinte szemi vallási közösséghez tartozó jelleggel hisznek valamiben. Őket a vakcinaellenesség kapcsolja össze.

Az amerikai tragikus járványkezelés részben pont ennek köszönhető. Ott a Trump által vezetett oldal felismerte az ebben rejlő politikai lehetőséget, és élére állt az oltásellenességnek, nem számolva ennek társadalmi veszélyével, élvezi a politikai csoportszerveződés előnyeit. Szomorú, hogy nálunk szintén, igaz, hogy szerencsére jóval később, de ma már erre politikusok is rájöttek, és a vallási dogmatikus oltásellenesekhez kapcsolódva, rájuk ülve, őket kihasználva építik saját politikai karrierjüket. Ezen csoportok terjedését, növekedését még a korai szakaszban lehet megfelelő kommunikációval megállítani, miközben közbiztonságilag, járványügyileg, alkotmányvédelmileg követni, monitorozni kell. De őket el kell tudnunk fogadni és próbálni megvédeni, hiszen sokszor egy saját zárt világban élnek. 

Az oltáshoz való hozzáállás kérdését a végén sokszor egy-egy személyes vagy közeli rokon kórházba kerülése változtatja meg. 

Amikor Covid-osztályon dolgozva van lehetőség beszélgetni a betegekkel, legtöbben már másképpen látja a világot, főleg, amikor éppen arra kérnek meg, az ágy szélén zihálva, hogy kaphatnának-e több oxigént. Az onnan kikerülők között hirtelen lecsökken az oltástagadók száma, ami érthető. 

A lényeg azonban, hogy nem az ő személyes tapasztalatukra kell építeni, hanem tanulnunk kell az eddigiekből, a hibákból, és egy olyan profi transzparens járványügyi kommunikációt kell építeni, amely megnyeri az emberek bizalmát, és egy következő hullámot közösen együtt sikeresebben vészel át. 

Mert hullámok előbb-utóbb újra lesznek. A kérdés, hogy tudunk-e tanulni az eddigi hibáinkból, időben és hatékonyan felkészülni, bármi is legyen az a probléma, amely egy egész társadalom összefogását megkívánó közös próbatétel.

(Borítókép:  Komka Péter / MTI)