Gondolta volna, hogy a csecsemőtápszernek bármi köze van az űrkutatáshoz? A technológiai fejlődésnek talán nem ez a terület a legismertebb formája, mégis rengeteg innováció szivárgott át a hétköznapokba. Összeszedtünk hat találmányt, amelyek egyenesen az éterből érkeztek.
Az amerikai–orosz űrverseny óta az egész világ töretlen kíváncsisággal figyeli, mit képes az ember elérni az űrben. A mai napig presztízskérdés, hogy egy-egy mérföldkő melyik nagyhatalom neve mellé kerül. Ehhez rengeteg problémát kell megoldani, és a sikerekhez számos találmány is hozzájárul.
A technológiai fejlődés két nagy motorja a haditechnika és az űrkutatás. Ezekbe a területekbe egyes országok szabályosan öntik a pénzt. Rengeteg tudás és találmány jut el más szektorokba, ahol fejlesztések, innovációk akár újraértelmezve kerülnek piacra. Az űrkutatásban sem minden találmány az űrállomásokon vagy egy misszióra kilőtt rakétán válik széles körben ismertté, hanem itt, a Földön használjuk őket, nem is sejtve, hogy sok-sok mérnök űrbéli problémák megoldására fejlesztette.
A morzsaporszívót 1979-ben a Black and Decker vállalat dobta piacra néhány évvel a NASA-val közös partnerségük után. Az Apollo űrprogram ideje alatt egy önálló áramforrással rendelkező fúró megvalósításán dolgoztak. Az űrhajósok egyik legfontosabb feladata az volt, hogy holdkőzet- és talajmintákat gyűjtsenek, és visszajuttassák azokat a Földre. A minták nagy része könnyen összegyűjthető a felszínen, de a föld alatti talajmintákhoz sokszor a kemény kőzeten keresztül vezet az út.
A Black and Decker készített egy mágneses motorral működő akkumulátoros fúrót. Ez lehetővé tette, hogy az űrhajótól távolabb külön energiaforrás biztosítása nélkül is tudjanak minták után kutatni. A minimális energiafelhasználású motor sikeres fejlesztésében és a közben megszerzett tudásban a vállalat sokkal nagyobb potenciált látott. A fúróval közel megegyező tervezést alkalmazva készítették el a mini porszívót, amely 1979-ben a mérete és képessége alapján valóban szenzáció volt. A nyolcvanas évek közepére évente már 7 millió darabot adtak el belőle. Később egy sor akkus szerszámot és egyéb eszközt készített a B&D.
A hatvanas években járunk, amikor még összesen egy billentyűzet szolgált a számítógépek kijelzőjén megjelenő információk vezérlésére. Ez a probléma nemcsak a NASA-t foglalkoztatta, hanem Douglas Engelbartot is, akinek nem igazán tetszett, hogy a számítógépet csak ezzel a módszerrel lehet irányítani.
A NASA-nak megoldás kellett, és öntötte a pénzt a húszas évei elején járó mérnök projektjébe. Különböző eszközök és prototípusok készültek, de 1964-ben végül Engelbart egere lett a befutó. Ez a faborítású készülék egy vízszintes és egy függőleges elhelyezésű kerékkel működött, és egyszerre csak oldalra vagy felfelé tudott mozogni, átlósan nem.
Később a Xerox – főleg irodai eszközöket gyártó cég – továbbfejlesztette, majd 20 évvel Engelbart sikere után az Apple tette globálisan ismertté a számítógépes egeret. Talán nem is olyan evidens, hogy a ’64-es találmány mennyire megváltoztatta az életünket.
Ha az otthonunk lángra kap, és a tüzet már nem tudjuk eloltani, a legjobb, amit tehetünk, hogy kimenekülünk a házból. A Földtől 400 kilométeres távolságban Föld körüli pályán keringve ez kicsit bonyolultabbnak tűnik. A legkisebb tűzeset is katasztrofálisan végződhet. Erre megoldást keresve a 70-es években a NASA egy műszert tervezett, amely képes kiszűrni a levegőbe nem igazán való gázokat és a legkisebb tűz által keletkezett füstöt is.
A Honeywell nevű céggel együtt készítették el a Skylabbe – Amerika első űrállomására – az első állítható érzékenységű füstjelzőt. Különböző fokozatokat lehetett rajta állítani a környezethez hangolva, hogy a téves riasztásokat elkerülhetek legyenek. Ez vezetett 1979-ben egy olcsó és valamelyest egyszerűbb modellhez, amit már a mindennapi használatra hívott életre a Honeywell.
Talán nem egyértelmű, hogyan kapcsolódik össze az űrkutatás és a tápszer, de a magyarázat a pénzben és a tudományban rejlik. Az űrhajósoknak olyan ételforrást szerettek volna találni, amihez nem kell túl sok víz, így nincs nagy súlya, mert minden kiló feljuttatása tízezer dollárba kerül – ezért elkezdtek megfelelő összetételű/tápértékű algák után kutatni. A keresés közben találták meg véletlenül azt az algát, amely tartalmazza a csecsemők egészséges fejlődéséhez létfontosságú Omega 3 és 6 zsírsavakat. Ezek korábban egyedül az anyatejben voltak megtalálhatók.
Az algát ezután már mesterségesen is elő tudták állítani, és ezzel kiegészítve a tápszerek már valóban értékes forrást jelenthettek a csecsemők számára. Végül ez a fejlesztés nem is jutott ki az éterbe, de hatalmas szolgálatot tesz itt, a Földön.
A kilencvenes években – azon kívül, hogy mindenki táncolt – az űrben már rengeteg kamerás eszköz, szerkezet volt. Abban az időben CCD (töltéscsatolt eszköz) érzékelős kamerákkal szerelték az űrbe kilőtt céleszközöket. Nagy méretű, magas energiaigényű, de remek minőségű képfelvevők voltak. Sok NASA-projekt igényelt volna kompaktabb, energiatakarékosabb kamerákat, mert a nagy méret nagyobb energiaigénnyel és magas költségekkel jár. Mint az űrben oly sok minden, a méret is fordítva számít.
Eric Fossum és csapata azzal kísérletezett, hogy a már 1967-ben feltalált komplementer fém-oxid félvezető, angol nevét rövidítve CMOS mikroprocesszort modern képérzékelővel kapcsolja össze. Ennek eredménye egy radikálisan kisebb, energiahatékony kamera volt. A NASA ezzel már például számtalan kis méretű műholdat lőhetett ki szerte a világűrbe, hogy aztán az azokból nyert képeket, adatokat elemezhesse. Az űrszemét pedig azé lehet, aki megtalálja. Ez a technológia először aztán webkamerákba került, majd később szinte készen várta az okosodó telefonokat. A mai napig az okostelefonokba szerelt kamerák harmada ezt a technológiát használja.
A híres Air Jordan cipők vagy a kényelmes futócipőink talán nem lennének, ha a NASA nem gondolja újra űrhajósainak szánt csizmáit. Az Apollo űrprogram idején (1961–1972) teljesen új űrruhát és azzal együtt új lábbelit is terveztek az asztronautáknak. Olyan cipőre volt szükségük, amely rugalmas, de el is nyeli a talpat érő fizikai hatásokat. Egy akkoriban inkább sisakok készítésére használt fröccsöntési technológiát alkalmaztak, amivel üreges talpbetétet készítettek.
A betét gumis összetétele lehetővé tette, hogy korábban nem tapasztalt kényelem és rugalmasság mellett tompítsa a lábfejet ért ütéseket. A tompításra azért volt szükség, mert az űrruha 80 kilós súlya komoly megterhelés, még akkor is, ha abban a Holdon kisebb gravitációs erővel ez már „csak” 13,6 kg-ot nyom, bár egy ilyen megterhelő expedícióban minden apró segítség számít.
Egy korábbi NASA-mérnök, Frank Rudy ezt a technológiát továbbfejlesztve készített egy új cipőtalpat, amit a Nike-nak be is mutatott. Levegőcellákból álló párnát tett a sarok és a lábfej elülső részébe, ezzel a korábbinál is nagyobb csillapítást elérve. Frank Rudy, a Nike és Michael Jordan találkozása elhozta a világ legnagyobb cipőforradalmát. Megszületett az Air Jordan, majd a modern sportcipők.
(California Institute of Technology, NASA, USA Today, Thrillist)
(Borítókép: Csecsemőtápszerek egy bolt polcain. Fotó: Jeffrey Greenberg / Universal Images Group via Getty Images)