A Brain Bar és az Index közös podcastműsora záró epizódjának fő kérdése, hogy mikor érjük el az örökkévalóságot. Nagy Ildi és Baranyi Marci dr. Meskó Bertalan orvosijövő-kutatóval beszélget az örök élet kérdésköréről.
Az embereket évezredek óta foglalkoztatja az örök élet lehetősége. Az ókori Egyiptomot kutatva ennek a tézisnek több bizonyítékát is megtalálták. Vegyük csak az ankh keresztet, amely az örök élet szimbólumaként ismert. Ahogy a szkarabeuszbogár is, amelyet rendszeresen raktak a bebalzsamozott holttestekre, amely eljárás már a test konzerválásával is a halál utáni létezést hivatott előidézni. És ha már évezredeket visszautaztunk az időben a Nílus partjaira, a piramisokat is fontos megemlítenünk, amelyek átvitt értelemben valóban örök életet szolgáltattak az egyiptomi uralkodóknak, hiszen ezek a mai aggyal is nehezen felfogható, monumentális építmények puszta felépítésükkel őrizték meg a fáraók nevét.
Az elmúlástól való félelem készteti az emberek többségét arra, hogy maradandót alkossanak, és nem kell ehhez világhírű fizikussá válunk, már maga a családalapítás és az utódok nemzése is részben azt jelenti, hogy ha mi meg is halunk, valami tovább él belőlünk, utánunk.
Egy fokkal merészebb elképzelés, hogy mi történne akkor, ha az örök életet nemcsak átvitt értelemben, hanem a szó valódi jelentésében is elérnénk.
Mi lenne akkor, ha a tudatunkat fel lehetne tölteni a felhőbe?
A nagy sikerű Black Mirror sorozat is egyik legjobbra értékelt epizódja (San Junipero) pontosan ezt a kérdést dolgozza fel. De ott van az
című széria, amelyben a történet szerint 2412-ben a technológia fejlettségének hála bár a test ugyanolyan sérülékeny és múlandó, az elme áthelyezhető egy másik testbe, így téve lehetővé, hogy évszázadokon keresztül éljünk.
A Brain Bar és az Index podcastsorozatának záró epizódjában Nagy Ildi és Baranyi Marci az öröklét kérdését járja körül, kezdve olyan adatokkal, hogy ma már kétszer több az átlagéletkor, mint száz éve. Tehát az emberek alapvetően több idővel gazdálkodhatnak. Szerintük a kérdés az, hogy meddig húzható ki a biológiai létezés, illetve van-e a jelen ismeretünk szerint olyan technológiai ígéret, amely beválthatná akár a két fent említett víziót, azaz a tudatunk továbbörökítését.
A válaszokkal dr. Meskó Bertalan orvosijövő-kutató, a The Medical Futurist Institute vezetője siet a segítségükre, aki bár maga is rajong a sci-fi-alkotásokért, ha tudományról van szó, a realitás talaján állva vizsgálja a lehetőségeket.
A tudós szerint 120 év lehet a biológiai korlát, amíg egy emberi test élhetne, bár abba is beavatja a műsorvezetőket, így minket is, hogy egy közvélemény-kutatás alapján az emberek mai fejjel azt tartják ideálisnak, ha nyolcvanéves korukig élnek. Ennek persze egyik legfontosabb oka, hogy nem mindegy, milyen életminőségben élünk időskorunkban. Az orvosijövő-kutató rengeteg, saját életéből merített példát is hoz, hogy mai fejjel mit tehetünk azért, hogy a lehető legtovább éljünk, és mindezt szellemileg és fizikailag is aktívan.
Ne a saját döntésem legyen az akadálya annak, hogy esélyem legyen egy hosszú és egészséges életre.
Szerinte mai fejjel jobban tesszük, ha inkább ebbe fektetünk energiát, mivel szerinte ha sikerülne is lefagyasztani a tudatunkat, akkor sem biztos, hogy a felolvasztásnál a sejtjeinket nem robbantja szét a vízkristály, vagy egyáltalán ugyanazok volnánk, akik ma.
Úgy gondolja, hogy Hippokratész óta nem volt szerepe a betegnek az egészségügyben, ezzel szemben a XXI. század paradigmaváltást hozott, ugyanis már nem ez a helyzet. Az orvos a szakértelmével és saját tudásával várja a beteget, aki tud hozni adatokat, információt, másodvéleményt és kapott vagy olvasott tanácsot is.
Az orvoslásban a beteg a legkihasználatlanabb erőforrás.
Eddig a betegek passzív szereplők voltak az orvoslásban, akkor fordultak segítségért, ha már baj volt. Most viszont már nem ez a helyzet. Igaz, hogy az orvosoknak ezt felismerve meg kell tanulniuk pár új tudást, például adatokat elemezni okoseszközökből, de a hangsúly egyre inkább tolódik a megelőzés irányába.
Szerinte az lesz a következő lépcsőfok e téren, amikor az adatok hamarabb érkeznek a fizikai ellátás helyszínére, mint az ellátandó személy.
Az igazi cél, hogy megelőzzük, amit meg lehet előzni, vagy annyira korán kapjuk el a betegséget, hogy gyorsan orvosolható legyen.
Ha már ellátogattak a sci-fi-történetek és a tudomány határára, az őssejtkutatás realitását is górcső alá vették. Meskó Bertalan erről azt mondja, hogy azok a típusú irányzatok kapják jelenleg a legnagyobb befektetést, ahol minél specifikusabban meg lehet állapítani, hogy mire van szükség. Például egy égési sérülés esetében jó lenne a beteg őssejtjeit „meggyőzni” arról, hogy bőrsejtet alkossanak, de szerinte az a gondolat, hogy őssejtekkel mindent tudunk majd gyógyítani, megmarad a sci-fik világában.
Viszont felhozta példának, hogy amikor először hallott arról, hogy 3D nyomtatóval szerveket alkotnak, ugyanezt gondolta, ám közben kiderült, hogy nem az a cél, hogy például egy szívet kinyomtassunk, hanem sokkal inkább szöveteket. Csont-, porc-, máj- és bőrszövetet már tudtak nyomtatni bioprinterrel, amelyet vissza lehetett ültetni élő szervbe kilökődés nélkül. Ebben óriási potenciált lát.
De van-e annak realitása, hogy fel fogjuk tölteni az agyunkat valahová vagy valamibe?
Erre példának a mesterséges intelligenciát kutató tudósok elméletét hozta, amely szerint az MI-nak (AI) három szintje lehetséges. Ebből az egyik a mesterséges szűk intelligencia, azaz egy előreprogramozott algoritmus, amely egy nagyon pontosan definiált feladatot képes végrehajtani, igaz, jobban, mint bárki a világon. Erre már ma is több példa van, vegyük a számítógépet, amely 1997-ben legyőzött egy sakkvilágbajnokot, de ilyen lehet az a program is, amely tüdő-CT-képek vizsgálatából ki tudja szűrni, hogy látható-e rákos daganat a szerven.
A második szint már a mesterséges általános intelligencia, ahol egy algoritmusnak megvan az egyén kognitív kapacitása, azaz amit mi tudunk emberként, például álmodni, absztrakt dolgokban gondolkodni, írni, arra ő is képes. A harmadik pedig az úgynevezett mesterséges szuperintelligencia, ahol egy algoritmusnak van meg az egész emberiség összetett kognitív kapacitása.
Az AI-kutatók szerint az a cél, hogy ne érjük el a másodikat pontot. Élvezzük ki, amit az első szint ad, de ne veszítsük el a kontrollt.
Hallgassa meg az Ott vagyunk már? záró epizódját, és ha lemaradt a sorozat előző részeiről, kalandozzon velünk utólag a jövő legizgalmasabb kérdéseit körbejárva.
Korábbi epizódok: