Egy jeges kisbolygó messze a Neptunuszon túl olyan gyűrűvel rendelkezik, mint a Szaturnusz. Zavarba ejtő módon a gyűrű olyan távolságban van, ahol a gravitáció törvényei szerint már nem létezhetne.
„Ez nagyon furcsa” − mondta Bruno Morgado, a brazíliai Rio de Janeiró-i Szövetségi Egyetem professzora. Morgado a vezető szerzője a Nature folyóiratban szerdán megjelent tanulmánynak, amely részletesen leírja a Quaoart – egy körülbelül 700 mérföld átmérőjű bolygótestet, amely mintegy hat és fél milliárd kilométeres távolságban kering a Nap körül – körülvevő gyűrűt,
melynek létezését egyelőre a tudósok sem tudják megmagyarázni.
A Quaoar átmérője valamivel kevesebb, mint fele a Plútóénak, és körülbelül harmada a Föld holdjának. Valószínűleg elég nagy ahhoz, hogy törpebolygónak minősüljön, de ezt senki sem tudja biztosan megmondani, mert még a legerősebb távcsövek által készített felvételeken is csak egy homályos pacának látszik. A „pacának” van egy holdja is, a Weywot.
A törpebolygó a Naprendszerben a Kuiper-övben található, a Neptunuszon túli, fagyott törmelékből álló régióban, ahol a Plútó is van. A gyűrűje nem látható a távcsővel készült felvételeken. A csillagászok közvetve vették észre, amikor távoli csillagok haladtak el a Quaoar mögött, eltakarva a csillagok fényét − írta meg a The New York Times.
A Quaoar 2018 és 2021 között négy csillag előtt haladt el, és a szakemberek akkor megfigyelhették a fogyatkozások árnyékát, más néven csillagfedéseket. Ugyanakkor megfigyelték a csillagok fényének apró halványodását is a csillag elhalványulása előtt és után. Ez arra utalt, hogy a fény egy részét egy gyűrű takarja el − állapította meg egy nemzetközi csillagászcsoport a Nature szerdai számában.
A gyűrű egyenetlennek tűnik. Egyes helyeken nagyon vékony, néhány mérföld szélesnek tűnik, míg máshol inkább néhány száz mérföld széles lehet.
A gyűrű részecskéi, ha összegyűlnének, egy körülbelül három mérföld széles holdat alkotnának – mondta Bruno Morgado.
A csillagászok sokáig úgy gondolták, hogy az aszteroidák és más kis égitestek túl kicsik ahhoz, hogy olyan kísérőkkel rendelkezzenek, mint a holdak és a gyűrűk. Az elmúlt évtizedekben azonban számos aszteroida és Kuiper-övi objektum körül fedeztek fel holdakat. Ezután gyűrűket − lényegében olyan holdakat, amelyek nem tudtak összeolvadni − fedeztek fel kisebb objektumok körül.
1848-ban Édouard Roche francia csillagász számította ki az úgynevezett Roche-határként ismert értéket. A Roche-határnál közelebb keringő anyagokat az anyatest által kifejtett árapályerők széthúzzák egymástól, és
Ez azt jelenti, hogy a Roche-határon belül kialakuló gyűrű általában gyűrű marad, a Roche-határon kívüli törmelékgyűrű viszont általában egy holddá olvad össze.
A Naprendszer óriásbolygói − a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz − körüli gyűrűk általában a Roche-határ korlátjaiba illeszkednek. A Quaoar gyűrűje viszont 2500 mérföldes távolságával jóval túl van a Roche-határon 1100 mérföldes távolságán.
Bruno Morgado szerint a Roche számításai alapjául szolgáló fizika szerint a részecskéknek ilyen távolságban 10-20 év alatt holddá kellett volna egyesülniük.
Ennek tényleg nem kellene ott lennie. Újra meg kellene vizsgálnunk ezt a határt, és jobban meg kellene értenünk, hogyan alakulnak ki ezek a kísérőobjektumok
− mondta.
A Quaoar távoli gyűrűjének egyik lehetséges magyarázata a Weywot jelenléte. A hold olyan gravitációs zavarokat okozhatott, amelyek megakadályozták, hogy a gyűrű részecskéi egy másik holdba egyesüljenek. A külső Naprendszerben uralkodó ultrahideg hőmérsékleten a jeges darabkák is kevésbé valószínű, hogy egymásba akadnak − írta meg a The Guardian.
(Borítókép: Esa / Handout / Reuters)