A Hold felszínének anyaga sokkal agresszívabb, mint amilyeneket ismerünk. Nem is tudjuk tökéletesen utánozni.
Ahhoz, hogy az emberiség újból a Holdra léphessen, és ellátogathasson a Marsra, fel kell készíteni a helyi viszonyokra az űrhajósok felszerelését, ehhez pedig nagy mennyiségű holdi és marsi talajra lenne szükség. 1969 és 1972 között hat Apollo-küldetés járt a Hold felszínén, ahonnan 380 kilogramm talajt és kőzetet hoztak vissza. Az ilyen minták mennyisége tehát korlátozott, így ezeket elszántan őrzik, és csak tudományos kutatás céljára használhatók fel, technikai tesztelésre semmiképp.
Mivel azonban tudni szeretnénk, hogy miképpen viselkedik holdi körülmények között egy új űrruha, használható-e növénytermesztésre vagy esetleg építés céljára a helyi talaj, szükségünk van legalább valamilyen utánzatra. A feladat nem triviális: az utánzatnak minden szempontból hasonlónak kell lennie a holdi regolithoz, ásványtanilag, kémiailag és fizikailag is.
A Hold pora teljesen más, mint amit itt, a Földön ismerünk.
Itt egy csomó kopás van, az időjárás, a szél és a víz miatt a talaj részecskéi lekerekítettek. A Holdon semmi ilyen nincs, az időjárást a becsapódások jelentik, amik szögletes homokszemeket eredményeznek. Ennek eredménye, hogy ami itt, a Földön működik, nem biztos, hogy működik a Holdon is
– magyarázza Gruener.
Mindenről, amit a felszínre küldenek, tudni kell, hogyan tolerálja az agresszív port. Az űrruha szövetétől az eszközökig, a holdjáró mozgó alkatrészeitől a belső légszűrőkig.
Az Apollo-program lezárását követően másfél évtizeddel, 1989-ben, idősebb George Bush elnöksége alatt indult újból program emberek Holdra és Marsra juttatására. Ez volt a Space Exploration Inititative, amely miatt először támadt fel a kereslet a holdporutánzat iránt. Erre válaszul készült a NASA Johnson Űrközpontjában kifejlesztett JSC-1, ami az arizonai Merriam kráter üvegben gazdag bazaltjából készült, és kellőképpen hasonlított az Apollo-mintákra.
Ásványtanilag pont jó volt. Megfelelő volt a szemcsék mérete, megfelelő alakúak voltak, és legfőképp kristályos és üveges komponensek voltak a szimulációban
– mondja John Gruener, a Johnson Űrközpont kutatója.
A JSC-1-ből mintegy 20 tonna készült, az űrprogram lefújásával azonban megszűnt az igény és a gyártás is.
A fiatalabb Bush elnöksége idején, 2005-ben ismét feltámasztották a holdprogramot. Ehhez újabb talaj szimulációkat fejlesztettek NU-LHT és OB-1 néven, amelyek a montanai Stillwaterben feltárt ásványokból, illetve ontariói anortozitból készültek. Az új program 2010-ben került a padlásra, és vele a NU-LHT és OB-1 gyártása is leállt.
A holdporgyárosok igazi konjunktúrájára 2017-ig, az Artemis-program indulásáig kellett várni. Ezúttal már magáncégek is bekapcsolódtak a termelésbe. A floridai Exolith Lab például az elmúlt években 80 tonna holdi és marsi talajt állított elő, ami nem is kiugró, hiszen az Európai Űrügynökség például 900 tonnát tervez előállítani saját, EAC-1 nevű holdutánzatából.
Ennyi talajutánzaton már sétálgathatva tesztelhetik az űrruhát az űrhajósok, és a holdjárókkal is mehetnek egy kört. Jó esetben a helyi nyersanyagok, vagyis oxigén és víz kinyerését is tesztelhetik.
A holdpor előállításának bizonyos részei egyszerűek, más részei, például az anortozitok, viszonylag ritkák. Gruner szerint lehetetlen a holdéval 100 százalékig megegyező anyag előállítása.
A 80 százalékos utánzást sem tudjuk elérni
– mondja.
Ennek oka, hogy mindenben tetten érhető, hogy a Földön vagyunk. A vulkánkitörésekből származó anyagban is kimutatható, hogy vizes bolygóról származik, mert magasabb a nátriumtartalma, mint a holdi pornak.
Ez azt is jelenti, hogy egy jó utánzatnak van piaca. A legjobb minőségű talajok ára kilónként 15 ezertől 50 ezer forintig terjed. Mint látható, a pénz nemcsak a földön hever, hanem a Holdon és a Marson is.