A legtöbb ember számára, ha a címéről nem is egyből ugrik be, a sokszor hallhatott refrén miatt jó eséllyel a fülünkben cseng a Simon & Garfunkel által készített The Sound of Silence című klasszikus, amely címének állítását – miszerint bizony a csendnek is van hangja – korábban tudományosan nem tudták bizonyítani.

Nem is annyira meglepő, hiszen már ez a feltételezés is meglehetősen paradox, hiszen a csend definíciója szerint maga a hang hiánya, egy friss kutatás szerint azonban

A kutatók szerint ugyanis az agy aktívan dolgozza fel magát a csendet is, ami megmagyarázhatja azt is, miért fordítunk akkora hangsúlyt a beszélgetések kínosan hosszú szüneteire, az ég dörgései között eltelt időre vagy egy színházi előadást vagy koncertet követő hirtelen csendre.

Az állítást egy ezeremberes fókuszcsoporton végzett, hét kísérletből álló vizsgálat után fogalmazták meg a tudósok, akik különböző, az elmét célzó trükkökkel próbálták meghatározni azt, hogy a csend észlelése hasonló a hangéhoz. 

Mindezt pedig bizonyítani is sikerült, ugyanis amikor egy egybefüggő, majd két különálló hangrészletet játszanak le egy embernek, annak az agya minden esetben úgy érzékeli, hogy az egybefüggő hosszabb, mint a két különálló részlet. Ez pedig – mint kiderült – a csend esetében is igaz, az egybefüggő néma csendet mindig hosszabbnak érzékeljük, mintha azt egyszer egy hanghatással valami félbeszakítja. 

Az eredmények ennek értelmében azt sugallják, hogy a csendet ugyanúgy halljuk, mint a hangokat, így a „Sound of Silence” kifejezés valóban találónak bizonyult. 

Az olyan effektusok, amelyek egy hang halláskori feldolgozására jellemzők, a csend esetében is előfordulnak, ami arra utal, hogy valóban halljuk a hang hiányát, azaz a csendet is

– mondta a Daily Mailnek Ian Phillips professzor, a tanulmány egyik szerzője.