Az emlősöknél megfigyelhető különös fényjelenségben a véletlen és a tözsfejlődés keveredik.
Természettudományi múzeumokban nem szokás ultraviola fényben úszó zenés partikat rendezni, ezért lepődött meg kissé Kenny Travouillon, a Nyugat-ausztráliai Múzeum kurátora, amikor egy ilyen lámpával járta be munkahelyét, és váratlanul 125 különféle állatfajról derült ki, hogy fluoreszkál.
Korábban a kacsacsőrű emlősről és a vombatokról tudtuk, hogy fluoreszkálnak. Most lényegében bebizonyosodott, hogy minden emlős és erszényes zöldes, kékes, rózsaszín vagy fehér színben világít UV-fény alatt.
A róka fülének világos, belső része zölden dereng, a jegesmedve teljes felülete virít, mint egy fehér póló, ahogy a zebrák csíkjai is. Az erszényes nyúl fülei és farka gyémántként csillogtak, miközben a narancslevélorrú denevér rózsaszín bundába bújt fehér csontváznak tűnik.
Minden emlős kültakarója világít valahol, egyedüli kivétel a törpe trópusi delfin, aminek csak a foga világít.
A kérdés, amiről a biológusok is vitatkoznak, hogy ez mindössze az élet kémiájának egyik mellékterméke, vagy evolúciós előnyökkel járó dolog? Döntő válasz jelenleg nincs, persze nem minden esetben vetődik fel ugyanígy a kérdés.
A fluoreszkálás alapja, hogy egy anyag, esetünkben egy fehérje, elnyeli az ultaviola fényt, majd hosszabb hullámhosszon bocsátja ki. A jelenség oka az emlősöknél a szőrben, bőrben, karmokban, fogakban és csontokban előforduló fehérje, a keratin, ami az áttetsző, pigmenttől mentes szőrben is világít.
Sok jel utal rá, hogy a jelenség nem annyira evolúciós vonás, mint inkább véletlen: a legfényesebben az erszényesvakond sárgás bundája világít, de ez az állat értelemszerűen föld alatti üregekben tölti életét. A hipotézis szerint a keratin fő szerepe ebben a környezetben, hogy a súrlódás hatását csökkentse. A denevérek sem veszik túl sok hasznát a bundájukból szivárgó fénynek, mivel ők hang segítségével tájékozódnak.
Léteznek azonban ellenpéldák, olyan állatok, akiknél nemcsak keratin, hanem más fluoreszkáló anyagok, úgynevezett fluorofórok is megjelennek. Ez főleg éjszakai életmódhoz alkalmazkodott állatoknál figyelhető meg, akiknek sötétben kell megtalálniuk egymást, hogy párosodjanak.
A hatásnak az álcázásban is lehet szerepe. A kacsacsőrű emlősnek például erősen világít a hasa, de a víz alatt csukott szemmel vadászik. A biológusok szerint valószínű, hogy a mechanizmus itt fordítva működik: a lényeg, hogy a has szőrzete elnyeli az UV fényt, így nehezebben észlelhető olyan ragadozóknak, amik ilyen hullámhosszú fényben látnak jól. Hasonló példa lehet az említett trópusi delfin, amelynél az evolúció inkább megszüntette a mellékhatást a túlélés érdekében.