A dendrokoronológiából, vagyis az évgyűrűk tanulmányozásából kiderült, hogy a Nap, amit szelídnek ismerünk, tud goromba is lenni.
Az eddig ismert legerősebb napvihar nyomaira bukkant egy nemzetközi kutatócsoport a francia Alpokból származó fák évgyűrűit vizsgálva. A Leedsi Egyetem, a Marseille-i Egyetem, a Collége de France, a CEREGE, a IMBE intézetek munkatársainak kormeghatározása során a szénizotópokat összevetették a grönlandi jégmintákban kimutatható beryllium mennyiségének kiugrásával és megállapították, hogy a vihar mintegy 14 300 évvel ezelőtt következett be.
A geomágneses viharokat a naptevékenység okozza, amikor a Nap mágneses terének instabilitása következtében a csillag koronának nevezett izzó felső légköréből anyag lökődik ki. Ez az anyag a Földet elérve megzavarja annak mágneses terét, ami miatt megnövekszik a kozmikus sugárzás. Összességében viszonylag enyhe következményekkel jár, kivétel talán a geomágnesesen indukált áram, ami elektromos zavarokat okoz, ha épp vannak a környéken felszíni vagy pályán keringő elektromos berendezések.
A legismertebb geomágneses vihar az úgynevezett Carrington-esemény volt 1859-ben. A Föld mágneses terébe csapódó részecskék világszerte látható erős sarki fényt okoztak. Az ekkor még kezdetleges villamos hálózat és távírók használhatatlanná váltak. A korabeli beszámolók szerint a készülékek szikrát vetettek, ami miatt több tűzeset is volt. (Az eset Richard Christopher Carrington angol csillagászról kapta a nevét, aki kollégájával, Richard Hodgsonnal ezzel egy időben a napkitörést és napfoltok megjelenését dokumentálta.)
A Carrington-esemény eddig is legtöbbször intő példaként merült fel, mint olyan előbb-utóbb bekövetkező eshetőség, ami rendkívül nagy károkat okozhat ma már minden szinten elektromos technikára, számítógépekre, digitális kommunikációra és műholdakra támaszkodó emberi civilizációnak.
Ha ez nem lenne eléggé aggasztó, a most bemutatott leletek alapján a kutatók szerint a földtani időfogalmak szerint nemrég bekövetkezett geomágneses esemény a Carringtonék által megfigyeltnél
tízszer erősebb lehetett.
De kétszer erősebb volt az eddig ismert legerősebb geomágneses viharnál is, ami időszámításunk szerint 774-ben következett be, és a kínai feljegyzésekben különös viharok formájában, az angolszász krónikásoknál pedig az égen látható vörös keresztként jelent meg.
Egy ilyen űrvihar során megnövekszik a radioaktív izotópok mennyisége, ami évezredekkel később is kimutatható – ezeknek a nyomait nevezik Miyake-eseményeknek.
A kozmikus sugarak indította reakcióláncolat következtében radioaktív szén termelődik a felső légkörben. A tudomány nemrég megállapította, hogy extrém naptevékenység, napkitörések és anyagkilökődés nagy energiájú részecskéinek hatása radiokarbon kiugrásként megőrződhet az adott évből
– magyarázta a Edouard Bard, a tanulmány szerzője.
Az akadémiai szféra időről időre felhívja a figyelmet az ilyen napviharok energiainfrastruktúrát és távközlést érintő potenciális következményeire. A felkészülés egyik fontos iránya az űridőjárás előrejelzése, aminek részét képezi a Miyake-események és azok gyakoriságának vizsgálata. Ennek egyik fontos területe a dendrokronológia, vagyis az évgyűrűk tanulmányozása, amihez a kutatók nehezen felbecsülhető értékű jól megőrzött fatörzseket találtak a francia Alpokban – ez vezetett el a 14 300 évvel ezelőtti monstre napvihar felfedezéséhez.