Súlyméréssel igazolnák, hogy atomi léptékekben időfluktuációkká bomlik szét a téridő. A fizikusok szerint kicsi az esélye, hogy a sok spekuláció közül pont ez lesz igaz.
A fizika meghatározó alappilléreinek számító elméletek közötti tátongó szakadékot áthidaló elméletet tett közzé a University College London professzora, Jonathan Oppenheim. A „klasszikus gravitáció posztkvantum elméletének” nevezett teória a Physical Review X hasábjain jelent meg. Az elméletre Oppenheim egy korábbi hallgatója kontrázott, aki a Nature Communicationsben megjelent dolgozatában az elmélet következményeit és kísérleti bizonyításának lehetőségeit írja le.
A modern fizika egyik legkomolyabb problémája, hogy a kvantumfizika tökéletesen leírja az atomi és szubatomi világot, Einstein általános relativitáselmélete pedig kivétel nélkül minden esetben hibátlanul igazolódott, a kettő mégsem egyeztethető össze, mivel egyik elmélet sem alkalmas arra, hogy a világot az atomok és az univerzum szintjén egyszerre megmagyarázza.
A probléma egyik vetülete a gravitáció. Ezt a relativitáselmélet a téridő gördületeként írja le, de a kvantumelmélet nem tudja megmagyarázni a gravitációt. A világot a legkisebb egységekre lebontó megközelítés két fő elméletet ismer: a húrelméletet és a hurok-kvantumgravitációt.
Az uralkodó elképzelések szerint a téridő sima és uniform dolog a végtelenül kicsi léptékekig, ahol tovább nem osztható alapegységeket találunk. Az új elmélet, a klasszikus gravitáció posztkvantum elmélete szerint más a helyzet és nem érdemes a gravitációt a kvantumelmélet szempontjai alapján módosítani, mert az egy klasszikus jelenség, de az atomi léptékben már véletlenül csapongva esik szét.
Az idő múlásának sebessége véletlenszerűen változik és fluktuál. Ez eléggé matematikai, nehéz fejben elgondolni
– mutatott rá Oppenheim, aki szerint a kilengések ellenére sohasem fordul meg az idő folyása. A professzor azt is említette, hogy ennek egyik eredménye a kiszámíthatóság megszűnése, aminek a fizikusok nem nagyon örülnek.
Oppenheim kollégái, Carlo Sparaciari, Zachary Weller-Davies és Barbara Šoda az elmélettel együtt megjelent dolgozatukban olyan kísérletet vázolnak fel, ami igazolná a klasszikus téridő fluktuációk jelenlétét. Ennek lényege, hogy a fluktuáció miatt egy test tömegében nagyon finom változások lépnek fel, vagyis kellően pontos mérés igazolhatja a posztkvantum téridő elgondolást. Šoda szerint a kísérleti mérésre kiválóan alkalmas lenne a Nemzetközi Súly- és Mértékügyi Hivatalban őrzött 1 kilogrammos etalon.
Oppenheim elmélete nem mindenkit győzött meg, a fizikai ismeretterjesztő bestsellereket író Carlo Rovelli professzor szerint a spekulációk természete, hogy hamisnak bizonyulnak, és ötezer az egyhez az esélye, hogy a kísérlet az új elméletet igazolja. Oppenheim közösségi médiában megjelent bejegyzése szerint, amennyiben mégis neki lenne igaza, Rovelli 5000 valamivel jön neki, hogy mivel, azt szavazásra bocsátotta.