Az Egyesült Királyság másfélszerese, mintegy 390 ezer négyzetkilométeres lehetett az az egykor lakott terület, ami a legutóbbi jégkorszak végén került a tenger alá Ausztrália északi partjai és Pápua Új-Guinea között.

Az Ausztráliához kapcsolódó, késő pleisztocén korban virágzó terület egykor folyók és patakok szabdalta sivatagos terület lehetett, sós vizű tavakkal, 50 és 500 ezer fő közé tehető lakossággal.

A terület valamikor 60 ezer évvel ezelőtt vált lakhatóvá, amikor a jégkorszak miatt 120 méterrel csökkent a tengerszint, és valamikor 12 ezer és 9 ezer éve került ismét víz alá, amikor a tengerszint-emelkedés szétszabdalta a Sahul szuperkontinenst, és tengerrel választotta el Új-Guineát, Ausztráliát és Tasmániát.

Az elsüllyedt területet korábban nem gondolták természeti szempontból jelentős vagy ember által lakott területnek. A régészek azonban régi kőeszközöket és kőbe faragott rajzokat találnak a tengerfenéken, és úgy vélik, hogy ez a terület volt a szárazföldi összeköttetés, amelyen át először érkeztek a kőkorszakban a későbbi ausztráliai őslakosok.

(New York Post, Science Alert)