Elfogynak a megoldásra váró kérdések, vagy végtelen elaprózódás és lassulás jön? Rab Árpád szerint a tudomány köszöni, jól van, és eredményei gyorsabban mennek át a mindennapi életbe, mint korábban bármikor.
Ha arra az ívre gondolunk, ami a nukleáris fegyverek megalkotása és a Szovjetunió összeomlása közötti időben a tudomány és történelem összefonódva leírja, a kilencvenes évekre mint egy felszabadult korra emlékezünk, amelyben elmúlt egy teljesen valós világvége-fenyegetés. Ez az idén bemutatott Oppenheimer című film ellenpontja, 99 luftballon. Utólag mégsem azt látjuk, hogy a tudományon eluralkodna az „oszoljunk, keressük a rák gyógymódját” hangulat. Ehelyett többször visszaköszön, hogy vége a történelemnek és a tudománynak.
Francis Fukuyama amerikai politológus 1992-ben megjelent könyvében (A történelem vége és az utolsó ember) megállapította, hogy a történelem a liberális demokrácia győzelmével véget ért. Ez olyan bombasztikus gondolat volt, hogy máig felemlegetik, mennyire lett vége, vagy inkább mennyire
nem lett sajnos vége a történelemnek.
Fukuyama pár héttel a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadás után véleménycikkben jelezte, hogy fenntartja álláspontját, amihez könyve megjelenésének negyedszázados évfordulóján is ragaszkodott, annyival kiegészítve, hogy lehetséges egy poszthumán jövő, ami ha úgy tetszik, már nem a történelmet, hanem az embert váltja le a képletben.
John Horgan amerikai tudományos újságíró, a Scientific American munkatársaként a tudomány legnehezebb súlycsoportjába tartozó személyiségekkel interjúzott, olyanokkal mint Francis Crick, Freeman Dyson, Roger Penrose, Richard Dawkins és Stephen Hawking. A tudomány vége című könyvében, amelyet 1996-ban adtak ki, azt jósolta, hogy a belátható jövőben már nem kapunk hírt igazi tudományos áttörésekről, mint amilyet a heliocentrikus világkép, az evolúció, a relativitáselmélet, vagy az ősrobbanás-elmélet jelentett. Horgan egy 1999-ben adott tévés interjújában úgy vélte, hogy a tudományos fejlődés utolsó jelentős állomásánál tartunk, ami az agykutatás és az elme megismerése.
A tudósok természetesen nem voltak elragadtatva a gondolattól, hogy életpályájuknak kampec. Horgant ezért többnyire lesajnálták, de hogy ne az övék legyen az utolsó előtti szó, húsz évvel könyve megjelenése után Horgan új előszót írhatott könyvének, amiben megállapította, hogy nagyon úgy tűnik, igaza volt.
Térben és időben is majdnem hasonló következtetésre jutott John D. Barrow angol fizikus, aki 1998-ban kiadott Impossibility (Lehetetlen) című könyvében két lehetőségről ír: a tudomány által megszerezhető tudás mennyisége vagy végtelen vagy véges. Utóbbi esetben mondjuk a Pitagorasz-tétel megismerésével eggyel csökken a tudomány számára megismerhető igazságok száma, és a kérdések egyre gyorsabb megoldásával egy adott ponton eljutunk oda, hogy nincs többé szükség tudományra, mivel már mindent tudunk.
Barrow hajlott arra, hogy ez utóbbi a helyzet, de ami neki egy elméleti lehetőség volt, Horgannél már egy eldöntött kérdés: a tudomány inkább csak egy átmeneti korszak volt, újabb földrészeket már nem fogunk felfedezni, ahogy újabb szerveket sem találunk az emberben (bár különös módon az utóbbi időkben épphogy találtak eddig ismeretlen szerveket).
A tudomány nemhogy haldoklik, de sosem élt még ennyire, és sosem volt még ennyire szüksége rá az emberiségnek. Az emberiség előtt álló nagy kihívás most az, hogy minél intelligensebben, minél együttműködőbben éljünk, hogy a megfelelő időben a megfelelő mennyiségű erőforrást a megfelelő módon használjuk fel. Ez a nagy trendváltozás, a gazdaságtörténet hatodik hulláma az emberi kultúra változásai és az idegenek együttműködését segítő technológiák fejlesztése mellett a problémamegoldó innovációk ugrásszerű jutalmazását is segíti. Nagy lendületet ad a tudománynak a mesterséges intelligencia kutatás-fejlesztésben való egyre okosabb használata, de az is, hogy szinte azonnal megtörténik az innovációkra az üzleti és társadalmi válasz is, szinte azonnal kézzelfoghatóvá válnak az eredmények
– mutat rá Rab Árpád, digitáliskultúra-szakértő, jövőkutató, az NKE EJKK Információs Társadalom Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, az NMHH Innovációs Labor vezetője.
Ha egy új akkumulátor típust dolgoznak ki elektromos autókhoz, néhány éven belül már ilyen autót vezethetünk, a háttérkutatások sebességének megnövekedése a gyógyszeripar szinte azonnali válaszkészségét hozna létre, de a társadalomtudományok vitái is gyorsan leszűrődnek a közbeszédbe, legyen szó akár a mesterséges intelligencia etikai kérdéseiről, vagy a különböző generációk megértéséről.
– tette hozzá.
Képessé váltunk arra, hogy egy év alatt létrehozzunk egy addig ismeretlen fertőzés elleni oltóanyagot. Nehéz elképzelni a tudomány utáni világot, viszont könnyű elfogadni a rég megoldott dolgokat. Nem akadunk fenn azon, hogy tizenkilencedik századi technikai alapokon autózunk, vagy hogy gőzzel termeljük az energiát.
Miközben a tudomány és technika vívmányait élvezzük, úgy tűnhet, hogy mindig lesznek új kérdések, a tudományos problémák pedig úgy szaporodnak, mint amikor a görög mitológia Hüdrája minden levágott fej helyett két újat növeszt. A végtelen tudományos tudás és a tudomány vége között húzódik egy átmenet, amelyben az utolsó kérdések már felfoghatatlan energiát és időt igényelnek. Egy olyan jövő, amiben Einstein szintű elmék milliói dolgoznak egy részterület kérdésének megoldásán.
Mint minden társadalmi alrendszer, a tudomány is számos kihívással küzd. Ezek közül az egyik a már említett specializáció. Ahhoz, hogy újat hozhassunk egy problématerületen, már olyan elmélyülésre van szükség egy töredékterületen, hogy könnyen elveszíthetjük a fókuszt a nagyobb kép tekintetében. Erre azonban a tudománynak van válasza, vannak töredék részterületeken eredményeket hozó kutatók, vannak, akik ezeket illesztik össze a teljes részterület megismerésére, és vannak, akik az interdiszciplináris tudományművelés segítségével ezeket összekapcsolják. Ez csak akkor lenne probléma, ha nem rendkívül számos, különböző habitusú kutató dolgozna, és nem publikálnának
– vélekedik Rab.
Nem következik tehát egy sima átmenet egy tudományos antiutópiába. A mesterséges intelligencia megjelenése korunk forradalmi előrelépése, sokat segíthet a tudományos túltermelési válság és hitelességi válság kezelésében.
Nagyobb kihívás például a mesterséges intelligencia tükre. Ha egy gép nagyságrendekkel több oldalt elolvasva színvonalas kutatást ír, akkor megszűnik a szekunder kutatás műfaja? Vagy ha létrehozok eredményeket, de senki nem olvassa a hatalmas zajban, akkor hiába kutattam? Lehet, hogy pont a mindent elolvasó mesterséges intelligencia segít az utóbbiaknak, és a kíváncsiság, a kérdés feltétele, az eredmények értelmezése pedig az első csoportnak. Nem megszűnnek képességek, hanem egy másik képességet erősítenek.
– szögezte le a szakértő, aki szerint fontos kihívás a tudomány eredményeinek kommunikációja és a tudományos viták; a párbeszéd szinte fontosabb, mint a mindent megoldó stratégia.
Sokkal nagyobb kihívása a tudománynak, hogy megtalálja az értékes kutatásokat, kutatókat, minőségbiztosítással fejlődhessen, és a rendszer potyautasai ne rombolják annyira, hogy hitelét veszti.
(Borítókép: Michael Williams / Getty Images)