A következő évmilliók során Gibraltárnál megfordul az Atlanti-óceán növekedése, és ez komoly következményekkel jár majd a környező szárazföldekre.
Német és portugál szakemberek az Amerikai Földrajzi Társaság szaklapja, a Geology hasábjain közölt friss kutatása szerint a földtani törésvonalak elvághatják a Földközi-tengert az Atlanti-óceántól. Az ezt követő évezredek teljesen átrajzolják a környező szárazföldeket.
A Föld kérge darabokból áll, és ezek mozgása miatt kontinensek törnek szét és jönnek létre. A széttolódó, egymás alá csúszó földtani lemezek mozgását Wilson-ciklusnak nevezik John Tuzo Wilson kanadai geológus után, aki 1968-ban írta le a tektonikai folyamatok logikáját.
Wilsonnak az ütött szöget a fejébe, hogy az Atlanti-óceán kellős közepén egy törésvonal húzódik, így elmélete nemcsak a kontinenseket, hanem a közöttük megnyíló és eltűnő óceánokat is keretbe foglalta. A ciklus egyik döntő mozzanata, amikor
a kéreg egyik darabja a másik alá csúszik, és a Föld köpenyébe nyomódva elolvad.
A bolygó legnagyobb óceánja, a Csendes-óceán jelenleg zsugorodik, a körülötte húzódó tektonikai lemezek ugyanis alábuknak. Ezekben az úgynevezett szubdukciós zónákban találhatók a tűzgyűrűnek nevezett régiók, ahol gyakoriak a földrengések és vulkánkitörések.
Az Atlanti-óceán partjai ezzel szemben évente 4 centiméterrel távolodnak, de itt is vannak szubdukciós zónák. Az egyik ilyen a Kis-Antilláknál húzódik, a másik a Dél-Amerika és az Antarktisz között húzódó Scotia-lemeznél. A harmadik az Eurázsiai- és Afrikai-lemez találkozásánál kicsúcsosodó Gibraltári-ív, amely jelenleg látszólag mozdulatlan.
Ha a Gibraltári-szoros bezárul, a Földközi-tenger a számítások szerint pár ezer év alatt kiszáradna. Ez 5,8 millió évvel ezelőtt egyszer már bekövetkezett, és jelentős sórétegek maradtak utána. Afrika és Európa között körülbelül félmillió évig húzódott szárazföld, majd 5,33 millió évvel ezelőtt a természetes gát ismét átszakadt, és a valaha volt legnagyobb áradás kíséretében pár év alatt feltöltődött, és létrejött a jelenlegi Földközi-tenger.
A Gibraltári-szoros sorsát különösen erős érdeklődés övezi. Az, hogy újból bezáródhat, nem új elmélet, és heves viták övezik. A szóban forgó új tanulmány annyit tesz hozzá a kérdés tárgyalásához, hogy a szoros sorsa a gibraltári szubdukciós zóna alakulásától függ – miközben a belső oldalán Afrika évente egy centimétert halad észak felé, az Atlanti-óceán felé eső oldal aktivitása nem egyértelmű.
A kutatók szerint a zóna igenis aktív, ennek egyik bizonyítéka az 1755-ös lisszaboni földrengés, amely 8,5–9-es magnitúdójával és 12 ezer halálos áldozatával a legerősebb feljegyzett földrengések közé tartozik. A portugál fővárost két-három évszázadonként rázza meg erős földrengés. A kutatók ezért arra figyelmeztetnek, hogy a helyieknek
fel kell készülniük
erre a visszatérő eseményre.
A folyamat jelenleg nagyon lassú, mert az Atlanti-óceán lemeze e földkéreg egyik legrégebbi darabja, ezért nagyon merev, a gibraltári alábukási zóna óceán felé eső íve ugyanakkor keskeny, mintegy húszmillió év múlva fogja lebirkózni a felé tartó lemezt, ekkor a folyamat felgyorsul, és új fejezettel folytatódik a ciklus, amelynek során növekedés helyett zsugorodni kezd az Atlanti-óceán. Mindez azért fontos, mert fokozott szeizmikus tevékenységgel fog járni, másrészt ha még lesznek a környéken emberek, először figyelhetik meg egy alábukási zóna létrejöttét.
(Borítókép: Gibraltár 2018. november 30-án. Fotó: Arthur Widak / NurPhoto / Getty Images)