A hidegháború többnyire nukleáris fenyegetésről, halántéktájon kidagadó erekről és kardcsörtetésről szólt, ezen belül a szocialista táborban szürkeségről és a semmiért sorban álló emberekről. A történelem folyama azonban sodor kevésbé nyomasztó, sőt felemelő epizódokat is. Egy öregedő, szovjet jégtörő például hangos zenével mentette meg több ezer csapdába esett fehér bálna életét pár száz kilométerre az amerikai határtól.
A szovjet kommunista párt 1956 februárjában rendezett XX. kongresszusán úgy határozott, hogy felfejlesztik az Északi-sark közelében húzódó tengeri útvonalat, ezért egy sor jégtörő hajó építésébe kezdtek. A flotta feladata az volt, hogy utat nyissanak a kereskedelmi hajóknak a fagyos vizeken. Az egyik jégtörő volt a Moszkva, amelyet 1959-ben építették a helsinkiben a Hietalahti hajógyárban. A 120 méter hosszú, 24 méter széles, 13 290 tonna vízkiszorítású hajó mozgatásáról nyolc darab Wärtsilä-Sulzer kétütemű dízelmotor gondoskodott, összesen 22 ezer lóerős teljesítménnyel.
A Moszkva állomáshelye a vlagyivosztoki kikötő volt, ahonnan kedvező körülmények között 10 nap alatt tudott eljutni a majdnem hatezer kilométerre fekvő Murmanszkba. Évtizedekig úszkált a nagy, szovjet dicsőségben, de az igazi főszerepet csak a nyolcvanas években kapta meg.
1984-ben a hidegháborús hatalmak közötti feszültségek újabb csúcsra értek, és a tudósok éjfél előtt három percre állították a Végítélet óráját. Ilyen helyzetben és a helyzet szempontjából különös helyszínen került sor a valaha volt egyik legnagyobb állatmentő akcióra.
A Csukcs-félsziget Ázsia legkeletibb pontja, a Bering-szoros Alaszkával, vagyis az Egyesült Államokkal szembeni partján található. A környék a világ legeldugottabb helyei közé tartozik, mintegy tizenötezer őshonos csukcs él errefelé, akiket az oroszok előbb ortodox hitre térítettek, majd a húszas években iparosítottak – és akik ezt követően is megmaradtak a sámánizmusnál és halász-vadász életmódnál.
A csukcs vadászok 1984 decemberében a Szenyavin-szorosba érkezve megdöbbentő látvánnyal találkoztak:
a befagyott tengerben mintegy háromezer beluga esett csapdába.
A belugák tengeri emlősök, a delfineknél lassabb, nagyobb és kerekebb fejű állatok. Hosszuk három és öt méter közötti, és teljesen fehérek, ezért fehér bálnának is nevezik őket. Főleg az Északi-sarkhoz közeli partok sekély vizeiben élnek, de egészen délen, például a Szajnában is előfordulnak.
Hogy a Szenyavin-szorosban miért jelentek meg ekkora számban, nem lehet tudni. Valószínűleg egy nagyobb tőkehalrajt követtek, amikor az úszó jég mintegy 4 méter magas falat emelt körülöttük. Az állatok fel tudtak jönni lélegezni a jégtáblák között megmaradt réseknél, de húszpercenként lélegeznek, így lassúságuk miatt nem tudtak volna egy levegővel a környező zárt jég alól kiúszni.
A fogságba esett belugák a sámán Télapó csodás ajándékai voltak az őket szívesen vadászó, és feketés húsukat fogyasztó csukcsoknak. A gond csak annyi volt, hogy ekkora zsákmánynak csak a tizedét bírták volna elszállítani. Nem volt mit tenni, rendes szovjet emberek lévén értesítették a hatóságokat.
Hamarosan helikopterek jelentek meg a helyszín felett, és megkezdődött a mentőakció szervezése, miközben a helyiek fagyott halat kezdtek hordani az éhező belugáknak.
A Moszkva jégtörőt küldték a helyszínre, Anatolij Kovalenko azonnal kérvényezte, hogy fújják le a küldetést. A hajótest jégtörő orra több mint öt centi vastag acélból készült, és négyzetméterenként ezer tonnát is elbírt, de a négy méteres jég még így is túl vastagnak tűnt. Mivel a küldetést nem fújták le, a legénység teljesen feltankolta, és amennyire lehetett, leterhelte a hajót, és útnak indult.
A különleges út nem alakult a tervek szerint: kétszer is felvetődött, hogy a romló időjárás miatt visszafordulnak, de motoros szánok és repülőgépek vezetésével végül sikerült a csapdába esett, éhező belugákat elérni. A bálnák azonban rettegtek a hatalmas, hangos hajótól, köszönték a szabad vízfelszínt, de nem követték – az idő azonban fogytán volt, mert a feltört út kezdett visszafagyni.
A Moszkva fedélzetén valaki felvetette, hogy állítólag a belugák jól reagálnak a zenére. A hajó ezért bekapcsolta a fedélzeti hangszórókat, és rock’n rollt, orosz népzenét és klasszikusokat játszott teljes hangerőn. A játszási listából leginkább a klasszikusok álltak közel a bálnák ízléséhez.
A Moszkva így Csajkovszkijt és Rahmanyinovot bömböltetve indult a szabadság felé.
A bálnák kissé lemaradva, de követni kezdték a jégtörőt. A hajó meg-megállva, kilométerenként bevárta a fehér bálnákat, amelyek egyre közelebb merészkedtek. Az állatok közül kétezret 1985. február végére Moszkva kivezetett a jég fogságából.
Bár a korabeli szovjet sajtónál alapműködésnek számított a valóság megszépítése, a beluga-művelet egészen biztosan megtörtént. A Moszkvát a Szovjetunió felbomlása után nyugdíjazták, és 1992-ben szétbontották. Mivel a belugák 30-50 évig élnek potenciálisan, ma is élhetnek a mentőakció túlélői.
(Borítókép: A haditengerészet hajói a vlagyivosztoki kikötőben 1993-ban. Fotó: Wolfgang Kaehler / LightRocket / Getty Images)