Ha sárga vagy piros a könyv, az baj, de ha zöld, az még nagyobb baj. Régen szerették a szép színeket, de keveset tudtak a mérgező nehézfémekről.
Világméretű mozgalommá kezd válni a 19. és 20. századi könyvek vegyi elemzése. A probléma, hogy a vászonkötések látványos színeinek előállításához, tudtukon kívül nagyon mérgező anyagokat használtak elődeink – azoknak, akik a modern világ fenyegető örök vegyszerei és mikroműanyagjai elől a könyvtárakban találnak menedéket, nem árt tudniuk, hogy az ilyen könyveknek a szaga is mérgező.
Áprilisban a Francia Nemzeti Könyvtár polcairól távolítottak el négy, Nagy-Britanniából származó könyvet a borítójuk magas arzéntartalma miatt. A viktoriánus korban nagyon divatosak voltak az arzént tartalmazó, élénkzöld festékek – de a probléma nem csak ezeket a könyveket érinti.
A Delaware-i Egyetem Poison Book Project gondozza a világ egyik legkülönösebb katalógusát, amibe a potenciálisan mérgező antik könyvek adatait gyűjtik. Ez egy olyan adattár, amelyben a vászonkötésen végzett kémiai analízis módszere is metaadat. A könyv lapjait, az illusztrációknál használt festékeket nem vizsgálják, csak a borító részeinek arzéntartalmát. Van egy külön programjuk a krómtartalmú sárgás, narancs vagy világosbarna színű régi könyvek felderítésére is – de ez nem minden.
A könyvek elterjedése szempontjából a nyomtatás feltalálása volt a fordulópont a 15. században, de az ipari forradalommal vált igazán olcsó tömegtermékké, a 18. század végétől. A kötés feltűnő, szép színei komoly marketingértéket képviseltek, ezért előszeretettel használtak mindenféle új festéket. Így találkozott esetenként ólom-, króm-, arzén- vagy higanytartalmú vászon az olvasó kezével.
Az egykor oly népszerű smaragdzöld színt Carl Wilhelm Scheele német–svéd vegyész állította elő rézből és arzénból 1775-ben. A viktoriánus britek nem tudtak betelni vele, tapétákon, de élelemiszer-színezékként is használták, és olyan népszerű volt, hogy viszonylag hamar világossá váló mérgező tulajdonságai ellenére is csak évtizedek alatt kopott ki.
Viszont nem csak a zöld festékkel lehet gond. A tűzvörös cinóbert is előszeretettel használták, ami higany-szulfid lévén már a barlangrajzokat készítő ősembereket és a közép-amerikai civilizációkat is mérgezte. Aztán ott a már említett, szintén toxikus ólom-kromát, amelynek sárga színét Vincent van Gogh is kedvelte.
A szakemberek 313 mérgező könyvet azonosítottak, de a munka még nem zárult le. Az általános tendencia, hogy valamilyen okból a 19. századi kötetek nagyjából fele mérgező. A mérgek koncentrációja különösen magas a sárga borítókon, az egészségügyi határérték akár hatszorosát is elérheti, mégis ezekkel van a kisebb baj. A krómos sárga festék ugyanis nehezen oldódik, ezért nehezen is szívódik fel. A smaragdzöld viszont könnyen porlik, és szeret felszívódni, igazából a kipárolgása is potenciálisan mérgező.
A szakemberek a félelem és reszketés megfelelő szintjét úgy kalibrálják, hogy igazán súlyos arzénmérgezéshez késsel-villával meg kellene enni egy ilyen könyvet, addig a saját protokolljuk alapján közvetlen érintkezés helyett kesztyűben lehet megfogni őket. Kerülendő továbbá a kesztyűs kézzel való orrpiszkálás vagy szemdörzsölés, de nem árt enélkül is készülni a nyálkahártya irritációjára a légcsőben, az orrban és a szemekben.