A világegyetem tágulása miatt eltolódik a fény színe, de az is lehet, hogy valami más van hatással a fényre.
Kihívást jelenthet a jelenleg széles körben elfogadott kozmológiai világkép számára az a megfigyeléseken alapuló tudományos dolgozat, amelyet a Kansasi Egyetem informatika adjunktusa, Lior Shamir publikált. Shamir adatai egy korábbi teória, az úgynevezett „fáradt fény elmélet” felvetéseit támasztják alá.
A világ keletkezésével kapcsolatos kurrens tudományos elképzelések Edwin Hubble és Georges Lemaître munkásságán alapulnak. Hubble az 1920-as évek végén megállapította, hogy minél távolabb van egy galaxis, annál gyorsabban távolodik. Georges Lemaître belga fizikaprofesszor és katolikus pap ez alapján arra következtetett, hogy a világegyetem tágul, vagyis a galaxisok távolodnak egymástól, az időt visszaforgatva pedig egy pontban találkoznak, ami a kezdet, vagyis az ősrobbanás volt 13,8 milliárd évvel ezelőtt.
Mindez a Hubble által megfigyelt galaxisok fényének vöröseltolódásából következett. A vöröseltolódás a hullámok és azok megfigyelő mozgását leíró Doppler-hatásból következik, amelyet leggyakrabban egy elhaladó jármű kürtjének hangjával szokás illusztrálni. Amikor közeledik a forrás, a kürt hangja magasabb, amikor távolodik, mélyül. A galaxisok fénye, ugyanebből következően, ha közeledne, kékülne, ha távolodna, vörösödne.
Egy mára háttérbe szorult elmélet szerint viszont a galaxisok távolsága valójában nem nő, hanem a fény energiát veszítve tolódik a vörös felé. Ez volt Fritz Zwicky 1929-es fáradt fény elmélete.
Fritz Zwicky egy svájci csillagász volt, aki élete nagy részét Kaliforniában töltötte. Egy kicsit sem volt kókler, ellenben a Caltech professzora volt, aki először írt a sötét anyagról, szupernovákból keletkező neutroncsillagokról, vagy arról, hogy a galaxisok gravitációs lencseként képesek hajlítani a fényt.
Zwicky tehát élvonalbeli csillagász volt, a fény fáradásának elméletére pedig tucatnyi megoldás érkezett, amelyek mind akörül forogtak, hogy a fotonok az intergalaktikus anyaggal kölcsönhatásba lépve valahogy elveszítik az energiájukat. Az elmélet ugyan időről időre előjött, de mivel más jelenségekben, mint a galaxisok fejlődése, az idődilatáció vagy a mikrohullámú kozmikus háttérsugárzás, nem találtak olyan tényezőt, ami igazolta volna, végül
a marginális teóriák közé került.
Lior Shamir friss dolgozatában 30 ezer galaxis vöröseltolódásának mérése alapján hozta fel újból a teóriát, amelyet szerinte a kezdetekig visszatekintő James Webb űrteleszkóp mérései is támogatnak.
A JWST mély képeket adott a korai világegyetemről, de újszülött világegyetem helyett nagy és érett galaxisokat mutatott. Ha volt is ősrobbanás, ahogy a tudósok gondolták, ezek a galaxisok magánál a világegyetemnél is idősebbek
– ismertette Shamir, aki más különös eltéréseket is talált.
A szakember a Tejúttól különböző irányban elhelyezkedő galaxisokat vizsgált. Az eredmények szerint azoknak a galaxisoknak, amelyek a Tejúthoz képest ellenkező irányban forognak, kisebb a vöröseltolódásuk, mint azoknak, amik azonos irányba forognak.
Mivel a Föld keringési sebessége állandó a galaxisokhoz képest, a különbség oka a galaxisok távolsága, vagyis az eltolódás a távolsággal változik, ez az, amit a Zwicky elmélete előre jelez
– mutatott rá Shamir.
(Phys.org)