Egyre több eredmény támasztja alá, hogy a Földközi-tenger egy olyan drámai áradás során jött létre, amihez foghatót nem ismerünk a bolygó történetében.
A Földközi-tenger medencéje a miocén kor végén, 5-6 millió évvel ezelőtt kiszáradt. Ez volt a messinai sókrízis, mert ezt a mozzanatot a szicíliai Messina közelében felfedezett, sós, gipszes üledékrétegek igazolták még a XIX. században. A krízis oka a földkéreg lemezeinek mozgása volt, ami a Gibraltári-szoros környékén megemelte a kérget és elzárta az Atlanti-óceánt.
A kiszáradás két lépésben következett be. Az első korszakban 35 ezer évig még volt minimális összeköttetés az Atlanti-óceánnal, ezután azonban mintegy tízezer év alatt a megmaradt víz háromnegyede felszáradt. Szicília környékén közel két kilométert esett a víz szintje, és az egykori tenger sivataggá változott.
Ezt az időszakot zárta le a pliocén kor zanclai korszakában bekövetkezett, úgynevezett zanclai özönvíz. (A zancla elnevezés Messina ókori görög nevéből származik, az első helyi király, Zanclus után.) Ekkor a medencét az Atlanti-óceántól elválasztó határ átszakadt, és visszatért a Földközi-tenger.
A tudományos vélemények megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy milyen léptékű árvíz kísérte ezt az eseményt. Korábban úgy gondolták, hogy a Földközi-tenger medencéje tízezer év alatt töltődött fel, az elmúlt években viszont több bizonyíték is felmerült, amelyek alapján a folyamat sokkal tempósabb és pusztítóbb volt, mindössze pár év alatt ment végbe.
Ezt támasztotta alá a Cádizi-öböl és az Alborán-tenger között 2009-ben leírt eróziós csatorna, amelyet a betörő víz vájt a tenger mélyén. A Southamptoni Egyetem munkatársai által vezetett nemzetközi kutatás most hasonló képződményeket írtak le, amiből példátlan méretű áradás képe rajzolódik ki.
A brit geológusok a Földközi-tenger nyugati és keleti részének határán, a Szicíliai-csatorna mélyén vizsgálódtak, ahol kelet felé 300 különböző eróziós nyomot azonosítottak, ott, ahol az Afrika és Európa közötti egykori száraz földnyelven átbukó víztömeg a Noto-kanyonba zúdult.
A sziklafalak alakja egy nagy léptékű, erős sodrásnak feleltethető meg, amely északkelet felé irányult
– magyarázta Pal Carling, a Southamptoni Egyetem földrajzi karának professzora.
A mélyben húzódó sziklagerinceket a víz által messziről elhordott, nagy mennyiségű kőtörmelék borította be az esemény idejének megfelelő rétegben.
Az 5,33 millió évvel ezelőtt bekövetkezett esemény nem járhatott szeizmológiai következmények nélkül, a southamptoni kutatók így geofizikai adatok alapján becsülték meg az egykori esemény energiáját, majd számítógépen modellezték a történteket.
Az áradás sebessége a megállapítások szerint mintegy 100 sverdrup volt (egy sverdrup egymillió köbméter másodpercenként), ami az Amazonas mai vízhozamának ezerszerese. Az özönvíz a Gibraltári-szorostól mintegy 1000 métert ereszkedett, de nem vízesésként, hanem egy viszonylag szelíd lejtőn hömpölyögve.
Az ár sebessége azonban nem volt állandó, bizonyos szakaszokon felgyorsult. A friss kutatásban vizsgált Szicíliai-csatornában másodpercenként 32 méteres sebességgel, vagyis 115 km/h-s sebességgel áramlott, miután száz méter magas szökőárként megérkezett.
A zanclai özönvíz mintegy ezer köbkilométernyi követ sodort magával, bizonyos időkben naponta 10 métert nőtt a tenger szintje. A Földközi-tenger mintegy egy évtized alatt érte el jelenlegi formáját.
A zanclai megaáradás egy lenyűgöző természeti jelenség, amelynek vízhozama és sebessége mellett eltörpül minden más ismert árvíz a Föld történetében
– vélekedett dr. Aaron Micallef, a kutatás fő szerzője, aki szerint a tudományos munka nemcsak egy fontos geológiai mozzanatot fedett fel, de bizonyította azt is, hogy földrajzi események ötmillió év távlatából is megismerhetők az általuk hagyott nyomok alapján.