A kietlen világok önmagukon túlmutató toposzai a tudományos-fantasztikus világalkotásnak. De hogy milyen lehet az élet egy sivatagos bolygón, azt csak az tudja elmondani, aki a valóságban is ilyeneket kutat.
Ha fantasztikus filmekről és sorozatokról van szó, akkor az óceánbolygókról valahogy mindig menekülünk, de ha az űrhajósok burjánzó, gyümölcsfákkal telehintett paradicsomba tévednek, netán a Föld hasonmására, elalszunk az unalomtól. Egy kemény, ropogós, sivatagos világ azonban leköti a figyelmet. Legyen szó az Arrakisról vagy a Tatuinról, mindig ott a drámai feszültség és az akció lehetősége.
Nyilvánvaló, hogy a szárazság komoly kihívás, de az élet alkalmazkodik. Ezeket a helyeket tehát benépesítik a homokférgek, banták, sárkányok, sarlaccok és krokodilfejű hiénák. A NASA exobolygó-kutatóinak azonban van egy jó és egy rossz híre. A jó, hogy az ilyen bolygók viszonylag gyakoriak. A rossz, hogy teljesen élhetetlenek.
A NASA lakható bolygókat kereső programjának kutatói az Amerikai Geofizikai Unió tavalyi kongresszusán járták körül a sivatagos bolygók kérdését. A kiindulási pont, hogy egy bolygót akkor tekintünk lakhatónak, ha megfelelő távolságban kering csillagától, ezért nincs sem túl meleg, sem túl hideg. A kutatók szerint fontos, hogy attól, hogy ebben a zónában kering egy égitest, még lehet teljesen lakhatatlan – ebben az esetben nagyon jelentős tényező, hogy mennyi víz van ott.
Az ilyen aszályos, száraz bolygók – amelyeken sokkal kevesebb víz van, mint a Földön – gyakoriak lehetnek a világegyetemben
– mutatott rá Haskelle Trigue White-Gianella, a Washingtoni Egyetem PhD-hallgatója.
Megállapítottuk, hogy van egy küszöbérték, ami szükséges a stabil klímához. Ha a bolygó a lakható zónában is van, a túl alacsony vízkészlet miatt életre lehet alkalmatlan
– tette hozzá.
A víz stabilizálja a Föld klímáját, azonban egy olyan bolygón, amelynek csak 10 százalékát borítja víz, nagyon nagy hőingás alakulhat ki. A víz eltűnése emellett elszabaduló üvegházhatást és a Vénuszhoz hasonló, félezer fokos pokoli körülményeket eredményezhet.
A fantasztikus sivatagbolygók inkább egy folyamatban lévő környezeti katasztrófa eredményei, mivel a rajtuk előforduló élet csak egy nedvesebb környezetben fejlődhetett ki.
A Dűnében a szerző, Frank Herbert a homokférgeket planktonból kifejlődött invazív fajként írja le, amik a bolygó belsejében gyűjtik a vizet, míg a felszínt az általuk termelt, fiatalító és jövőbe látó víziókat okozó fűszermelanzs borítja. A NASA munkatársai szerint a fűszer inkább valamiféle gomba lehet, a férgek pedig bolygóátalakításra kitalált génmódosított faj.
A Star Wars és a Tatuin esetében ennél valamivel kétdimenziósabb a képlet: az exobiológusok szerint az ott sorakozó kreatúrák egyszerűen azért nem léteznek, mert a sivatagi bolygók általában teljesen halottak. Ismereteink szerint ez a helyzet a Marssal is, ahol a nagy szárazság ellenére egyáltalán nem gyakoriak a homokdűnék.
Ha dűnéket keresünk, egy fantasztikusabb és egyben valóságosabb példa a Szaturnusz legnagyobb holdja, a Titán. A Cassini-szonda mérései szerint az itt található, száz méteres, sötét dűnék nem a számunkra ismerős homokból, hanem a hold légkörének fagyott, szerves szénhidrogénjéből állnak.
Azok kedvéért, akik vízrabló megaférgektől és szomjas űrlényektől tartanak, érdemes megjegyezni, hogy mivel a hidrogén és az oxigén is nagyon gyakori elemek, a világegyetem leggyakoribb vegyületeinek tízes listáján ott van a víz. De ha a Naprendszer igazi jeges holdjain fellelhető víz mennyiségéhez viszonyítjuk, akár a Föld is tekinthető sivatagos bolygónak.