Ausztrália nemcsak egyedi élővilágával és lenyűgöző tájaival hívja fel magára a figyelmet, hanem egyben bolygónk egyik legaktívabb geológiai mezeje is. A kontinens egy olyan tektonikai lemezen fekszik, amely évi mintegy hét centiméteres sebességgel sodródik észak felé – nagyjából olyan gyorsan, ahogy a hajunk és körmünk nő.
Földünk folyamatosan változik, és ezt nemcsak az építkezéseknek vagy az évszakok váltakozásának köszönhetjük, hanem a mélyben meghúzódó tektonikus lemezek soha meg nem álló zakatolásának is. Az évmilliók alatt már számos alkalommal átalakult a kontinensek kinézete, és jelenleg is egy ilyen átrendeződés kellős közepén vagyunk. A jelenségről korábban már az Indexen is értekeztünk, akkor egy interaktív térképet mutattunk arról, hogy az évmilliók alatt hogyan változott a föld felszíne.
Mai kinézetét szinte minden lakója ismeri a bolygónknak, ha azonban a 20, 50 vagy akár 500 millió évvel ezelőtti helyzetre keresünk vissza, már nem kis meglepetésben lehet részünk. A föld szárazföldjeinek átlagos mozgási sebessége évente körülbelül 1,5 centiméter a NOAA (Országos Óceán- és Légkörkutatási Hivatal) adatai szerint. Ausztrália viszont ebből a szempontból egy igazi gyorsfutó, évi hét centiméterrel mozdul el északra.
Technikailag az Indo-Ausztrál-lemezről beszélünk, amely magában foglalja Ausztrália szárazföldjét és Tasmania szigetét, valamint Új-Guinea, Új-Zéland egyes részeit és az Indiai-óceán medencéjét is. Évmilliók múlva elképzelhető, hogy az Indo-Ausztrál-lemez összeütközik az Eurázsiai-lemez délkeleti részével, Kína térségében egy új kontinentális tömböt formálva, amelyet egyesek már „Ausztrázia" néven emlegetnek – hívja fel a figyelmet az IFLScience.
Az ilyesfajta mozgás persze nem példa nélküli a föld történetében. Körülbelül 200 millió évvel ezelőtt Ausztrália a Gondwana nevű hatalmas szuperkontinens része volt, amely a déli félteke jelentős részét elfoglalta. Ebben az elrendezésben az Afrikai-, az Antarktiszi-, az Indo-Ausztrál- és a Dél-Amerikai-lemez mind egyetlen egységet alkotott. Eközben Laurázsia – amely a mai Európa, Ázsia és Észak-Amerika nagy részét foglalta magában – az északi féltekén helyezkedett el.
A mindennapi életünk során nem érzékeljük ezt a mozgást, de bolygónk felszíne korántsem olyan szilárd, mint amilyennek tűnik. A tektonikai lemezek állandóan mozognak, némelyek összeütköznek, mások eltávolodnak egymástól. Ahelyett, hogy egy szilárd gömbként képzelnénk el a földet, gondolhatunk rá úgy is, mint egy lassan mozgó futószalagon lévő repedezett útra. Egyes repedések szélesednek, mások összenyomódnak, miközben az egész felszín mozgásban van – csak éppen túl lassan ahhoz, hogy lássuk.
Emberi léptékkel mérve ugyan egy rendkívül lassú mozgásról beszélünk, az mégis elég gyors ahhoz, hogy zavart okozzon a különböző technológiai berendezésekben. A geolokációs eszközök – mint például az amerikai GPS, az orosz GLONASS, az EU-s Galileo és a kínai BeiDou – műholdakat használnak a helyzet meghatározásához ismert referenciapontokhoz viszonyítva. Ezek a műholdak azonban rögzített koordináta-rendszerek alapján működnek, miközben a szárazföld maga lassan elmozdul. Idővel ez az elmozdulás eltérést okoz aközött, hogy a térképek hova gondolják a helyeket, és azok valójában hol találhatók.
Ausztrália például egészen 2017-ig az 1994-es koordinátákat használta. A 23 év alatt ez 1,6 méteres eltérést eredményezett a tektonikai lemezhez képest, ami arra kényszerítette az országot, hogy frissítse a rendszert.
Ennek eredményeként Ausztrália hivatalosan 1,8 méterrel északkelet felé „költözött”. Érdekesség, hogy geológusok nemrégiben egy újabb, eddig ismeretlen tektonikai lemezt fedeztek fel a Csendes-óceán mélyén. A „Malpelo” névre keresztelt lemez lassan mozog a Nazca- és a Cocos-lemez között, a kutatók szerint pedig kulcsfontosságú lehet a régióban tapasztalható földrengések és vulkáni aktivitások megértéséhez. A felfedezés emellett pedig alátámasztja azt a tényt is, miszerint bolygónk felszíne folyamatos, dinamikus változásban van.
Az, hogy e mozgások mögött milyen mechanizmus húzódik meg, egyelőre még vitatott, a legelfogadottabb magyarázat szerint azonban a föld felső köpenyének alsó, asztenoszféra nevű folyékony rétegében fellépő konvekciós áramlások, valamint az egymásnak feszülő lemezek közötti erők okozzák azt. Ezek az erők nemcsak mozgathatják, hanem meg is törhetik a lemezeket, ami által repedések, esetleg új lemezhatárok keletkezhetnek.
Pontosan ez történik a kelet-afrikai hasadékrendszer mentén is, mely több ezer kilométer hosszan húzódik észak–dél irányban Etiópián, Kenyán, a Kongói Demokratikus Köztársaságon, Ugandán, Ruandán, Burundin, Zambián, Tanzánián, Malawin és Mozambikon keresztül. Ez a hasadékrendszer – és a körülötte végbemenő változások – azt jelentik, hogy az Afrikai-lemez két különálló lemezre, a kisebb Szomáliai- és a nagyobb Núbiai-lemezre válik szét, amelyek egy 2004-es tanulmány szerint jelenleg elképesztő lassan, évi mindösszesen milliméteres „sebességgel” távolodnak egymástól – tehát jóval lassabban, mint Ausztrália.
A folyamat leglátványosabb következménye a jelenlegi becslések szerint 5-10 millió év múlva fog bekövetkezni, ekkorra Afrika már javarészt kettészakad, a Szomáliai- és a Núbiai-lemez között kialakult űrt pedig egy teljesen új óceán töltheti majd be.