A tenger a világ legnagyobb múzeuma, és a nagy része még ma is ismeretlen.

Erről a nemzetközi vizekre evező magyar tengeri régész, Böszörményi Edit beszélt egy szerdai előadásán. Bár az apropót egy kincsvadászról szóló tévéműsor bemutatója szolgáltatta, se ő, se a másik vendég, a hazai terepen kutató Tóth János Attila nem mulasztották el leszögezni, hogy régészként erősen ellenzik a kincsvadászok látványos, de a tudomány szempontjából kifejezetten káros tevékenységét.

Ki gépen száll alája, annak térkép e táj

A National Geographic Lecsapolt óceán című sorozata a tengerek mélyén ragadt történelem felfedezését mutatja be, most a szeptember 13-án induló második évad nyitórészét vetítették le újságíróknak premier előtt. Ez az epizód rég elsüllyedt kincses hajók nyomába eredt, és persze jól meg is találta mind a hármat.

A NatGeo sorozatának címe onnan jön, hogy az expedíciókban bevetett felderítő és képalkotó technológiáknak köszönhetően ma már olyan, korábban elképzelhetetlenül pontos képet kapunk a tenger mélyén rejtőző roncsokról, mintha lecsapolnánk az óceán vizét, hogy láthatóvá váljanak az alámerült történelmi kincsek. A kutatók többsugarú szonárral térképezik fel a víz borította tájak földrajzát, majd az ez alapján alkotott 3d-modellben helyezik el a virtuális roncsokat.

Mivel úgyis a látvány a lényeg, a roncsok történetéről különösebb szpojlerveszély nélkül lehet beszélni – és érdemes is, hiszen önmagukban is érdekes sztorik.

Évszázados kincsek a tenger mélyén

Az első bemutatott kincseshajó az 1740-ben elsüllyedt holland Rooswijk, amelyre az angliai Kent közelében akadtak rá még 2004-ben, a NatGeo műsora pedig a tavalyi expedíciót követte végig. A hajó a világ első multijához, a Holland Kelet-indiai Társasághoz tartozott, és mai értékén nagyjából 125 millió dollárnyi ezüstpénzzel csordultig rakva indult el Amszterdamból az indonéziai Jakarta felé, de nem jutott messzire, mert egy viharban odaveszett a La Manche csatornában. A kutatók az expedíció során arra jutottak, hogy a Rooswijk telis tele lehetett csempészett pénzzel is – a Távol-Keleten jóval többet ért az ezüst, ezért a tiltás ellenére szinte mindenki ezzel próbált egy kis mellékest összeszedni –, így a hivatalos 36 ezer érmének akár a duplája is lehetett a hajón. Ebből első körben 2 ezret találtak meg.

A második megtalált kincseshajó a spanyol Atocha volt, amely még régebben, 1622-ben süllyedt el a floridani Key Westnél, miután Havannából elindult, hogy a spanyol óvilágba szállítja a gyarmatokról összerabolt 30 tonna ezüstöt, illetve aranyat és különféle drágaköveket, például smaragdot – ehelyett egy viharban a víz alatti korallzátonynak ütközött, és ripityára tört, a roncsai pedig azóta is 16 kilométer hosszan terülnek el a tengerfenéken. A roncs nyomába először 1969-ben eredt egy kincsvadász csapat, és 1985-ben meg is találták, majd hosszas jogi küzdelem után a jogait is megszerezték. Az expedíciókat az ezt követő évtizedekben is folytatták, és az Atocha 2014-ben a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült mint a világ legértékesebb megtalált hajóroncsa.

A műsorban bemutatott harmadik hajó meg a világ legnagyobb odaveszett aranyszállítmányával volt megrakva, amikor 1942-ben elsüllyedt a Jeges-tengerben. A brit HMS Edinburgh cirkáló épp Murmankszból tért volna haza, és vitte magával a szovjetek fizetségét a szövetségesek háborús segítségéért: 4570 kilogrammnyi aranyrudat. Út közben azonban német tengeralattjárók támadták meg, és kétszer el is találták. Bár a támadást végül sikerült visszaverni, a hajó menthetetlen volt, ezért inkább maga a brit haderő süllyesztette el, nehogy a rakomány és a műszerei a nácik kezére kerüljenek. A nagyon mélyen, 240 méter mélyen fekvő roncsot 1981-ben találták meg, és 1986-ig a 465 aranyrúdból 460-at sikerült is felhozniuk a búvároknak, ami akkori értékén 240 millió dolláros fogásnak számított.

Széttrollkodott történelem

A NatGeo új műsora amolyan natgeósra sikeredett: az érdekes témát a könnyen emészthetőség kedvéért sok ismétléssel és szemléltetéssel, látványosan tálalva, irtó drámaian csomagolva mutatja be. Érdekes kontrasztot jelentett ez után a két meghívott vendég kevésbé szenzációs, de árnyaltabb előadása.

A NatGeo műsora mindhárom hajó történetét a köré építette fel, hogy mennyi kincs veszett el, és ebből mennyit sikerült megtalálni, és bár tudósok is fel-feltűntek, az egész epizód címében és narratívájában is a kincsvadászatra van kihegyezve. Felmerül ugyan, hogy ez a tevékenység ellentmondásos és sok kritika éri, ez a téma fél mondat erejéig került elő. Ezzel szemben mindkét régész hosszan ecsetelte, milyen helyrehozhatatlan károkat okoznak az önjelölt felfedezők, amikor úgy szabadulnak be a mélytengeri roncsok területére, mint elefánt a porcelánboltba.

A főként délkelet-ázsiai kutatásokban dolgozó Böszörményi Edit ennek kapcsán egyrészt arról beszélt, hogy a tengeri régészet nemcsak abból áll, hogy beugranak a vízbe, és nekiesnek a roncsoknak – vagy éppen településeknek vagy bármilyen más maradványnak –, hanem a munka fontos része a kulturális kontextus feltérképezése, a történeti-antropológiai háttér megértése is. Másrészt amíg a kincsvadászok "lemennek, és felhozzák, ami a legfényesebb", a régészeknek a kincs jóval tágabb fogalom, és "amit felhoznak, múzeumba viszik, nem aukciós házba". A kettő szerinte összeférhetetlen tevékenység, mert ha a kincsvadászok előbb érnek oda egy helyszínre, nincsenek tekintettel arra, amit értéktelennek ítélnek, és ezzel felbecsülhetetlen történeti értékű leleteket tesznek tönkre. Ezt pedig a sok helyen, főképp a fejlődő országokban a homályos jogi szabályozás is segíti, mert a törvényalkotók rövid távú hasznot remélhetnek a felszínre kerülő kincsekből.

Böszörményi bemutatta még a legfontosabb mai technológiákat is, amelyek a tengerfenék felfedezését és bemutatását segítik. A már említett többsugarú szonár a terepviszonyok feltérképezésében vethető be; az úgynevezett sub bottom profiler már célzottabban a mélységben fekvő roncsokat keresi; a magnetométer pedig a kisebb tárgyakat, például a fémpénzeket tudja megtalálni. Mindezek két dimenziós képeiből a fotogrammetria technikájával készül a 3d modell, amely az utólagos vizsgálatot teszi lehetővé, hiszen a terepen csak korlátozott idő áll rendelkezésre. A földrajzi információs rendszerek (GIS) rögzítik a kisebb-nagyobb leletek elhelyezkedését, akár egészen az érmék pontos megtalálási helyéig. A modellek alapján a megtalált tárgyak másolata 3d nyomtatással előállítható, hogy ne csak rideg múzeumi távolságból lehessen megismerni őket, hanem nyugodtan meg is fogdoshassák például a gyerekek. A kiterjesztett valósággal (AR) pedig egy okostelefonnal is virtuálisan kiegészíthetők a valódi leletek hiányzó részletei.

Magyar táj, magyar fűrésszel

A múlt olyan dolog, ami most születik

– mondta Tóth János Attila arról, hogy miért olyan ártalmasak szerinte a kincsvadászok: a régészet gyakorlatilag tudományos helyszínelés, ideális esetben alapos vizsgálat után mindent ott kéne hagyni, ahol találták, hiszen könnyen lehet, hogy későbbi technológiákkal olyasmi is felfedezhető lesz bennük, amire ma még nem is gondolunk – ezért a múlt feltárása folyamatos munka, a történelmi tudás örökké változik, fejlődik. De ha mindenki gondolkodás nélkül kikapdossa, amit talál, csírájában fojtja el ennek a fejlődésnek még a lehetőségét is.

A ráckevei Árpád Múzeum munkatársaként – és az Örvények titkai blog szerzőjeként – Tóth leginkább a hazai vizeknél zajló régészeti munkáról beszélt. Mint mondta, az édesvízi régészet a tengerihez képest nehezített pályás feladat, mert nagyobb a sodrás és jóval kisebb a látótávolság. Néhány magyar leletet is bemutatott, amelyekkel egyúttal a kincsvadászat sajátos hazai formáira is példákat szolgáltatott:

• Dunaföldvárnál a Dunában találtak egy Anjou-kori hajómalmot, ez Magyarország legrégebbi hajólelete. Amikor rátaláltak, az alacsony vízállás miatt épp nem volt víz alatt, majd megint ellepte az ár, és mire újra vissza tudtak térni hozzá, valaki már lefűrészelt belőle egy darabot.
• Ráckevénél került elő egy középkori dereglye. Egy fagyűjtő találta meg, aki szépen feldarabolta, hazavitte, és halomba rakta a többi tűzifa közé. A megmenekülése csak annak köszönhető, hogy helyi civilek kiszúrták, és szóltak a kutatóknak, akiknek nagy nehezen sikerült megszerezniük a roncs megmaradt darabjait. További jellegzetessége a történetnek, hogy hajót konzerválni kellene, hogy a kiszáradó fa ne induljon gyors pusztulásnak, erre viszont nincsen pénz, így a kutatók inkább visszasüllyesztették a roncsot a vízbe, mert még mindig így tudják leginkább megőrizni az épségét.
• Nem csak a Dunában találni értékes leleteket, a Drávánál találtak például egy több mint harminc roncsból álló török kori leletet, amely arról tanúskodik, hogy egy magyar csapat rajtaütött és elsüllyesztett egy török hajóhidat.
• Egy friss kutatás a Balatonban talált olyan bronzkori leleteket, amelyek arra utalnak, hogy akkoriban jóval alacsonyabban tó vízszintje és egyben a part is.
• Egy egészen friss találat pedig a Duna alacsony vízállása miatt előkerült második világháborús repülőroncs.

A magyar vizek tele vannak régészeti kincsekkel

– mondta Tóth. Az más kérdés, hogy pénz nem nagyon van ezek rendszerszintű felfedezésére – tette hozzá.