40 évvel ezelőtt egy szovjet katona egy páncélozott járművel kitört a laktanyájából, és elindult a határ felé, hogy hazaszökjön az anyukájához. Talán részeg volt, talán csak zaklatott, de menet közben több embert is elütött, az ámokfutásba ketten haltak bele, köztük egy tehetséges fiatal sportoló. A korabeli sajtó nem verte nagy dobra a szovjet érintettséget, a párt félhetett a népharagtól. A baleset egyik túlélője segített felidézni az eseményeket.
(Frissítés: Mivel a katona által elkötött jármű feltehetően egy "páncélozott szállító jármű" volt, a cikkben utólag átírtuk a "harckocsi" és "tank" kifejezéseket. Ott azonban, ahol a megszólaló túlélő használta, meghagytuk, hiszen a köznyelvben valóban gyakran így használják.)
1978. szeptember 10-én hajnalban egy szovjet katona beszállt egy kétéltű gumikerekű páncélozott járműbe, kitört vele a Soltvadkerthez közeli bócsai laktanyából, és elindult a záhonyi határátkelő felé. Menet közben több autóst is veszélybe sodort, Kecskemétnél pedig halálra gázolt egy bicikliző idős nőt. Később ráhajtott a 4-es útra, amelyen egészen Debrecen belvárosáig robogott, de ott útját állták, ezért a Hortobágy felé vette az irányt. Ekkor találkozott össze egy csapat fiatal kerékpárossal, és egy szerencsétlen előzés közben négyüket is elütötte. Egyikük ott helyben életét vesztette.
Az áldozat a Debreceni Vasutas Sport Club (DVSC) legtehetségesebb versenyzője, több nemzetközi verseny győztese, az olimpiai keret tagja, a 18 éves László Sándor volt. Halála megrázta nemcsak a családját, de csapattársait, az egész debreceni kerékpársportot és magát a várost is – derül ki a Magyar Nemzet helyi származású újságírójának tíz éve született cikkéből, amely 30 év távlatából próbálta meg rekonstruálni a történteket.
Későbbi vallomása szerint a katona azért szökött meg, hogy hazatérjen Munkácsra az édesanyjához, miután egy hónappal korábban a felettesei nem engedték el az öccse temetésére.
Engem ütött el legelőször a harckocsi, én csak könnyű horzsolásos sérüléseket szenvedtem
– meséli az Indexnek a négy évtizeddel ezelőtti tragikus reggelről Korhán László, aki akkoriban 15 éves volt. Ő a mai napig a kerékpársport közelében maradt, ma a megyei szövetség főtitkára.
Velük, a túlélőkkel két hónappal később ismertették a katonai ügyészségi nyomozás anyagát. Korhán ma úgy emlékszik, hogy a fentiekkel szemben nem a Bács-Kiskun megyei bócsai, hanem a Pest megyei – és már eleve a 4-es út közelében fekvő – ócsai laktanyáról szökött meg az ámokfutásba kezdő szovjet, és az első áldozatával se Kecskemét, hanem valahol Cegléd-Szolnok környékén találkozott. Arról sincs meggyőződve, hogy a katona részeg lett volna, mint ahogy az később elterjedt, de mindenesetre beszámíthatatlan idegállapotban indult útnak.
Vasárnap reggel fél nyolc körül ért Debrecenbe, de a híre már megelőzte, és próbálták útközben feltartóztatni. Amikor a belvárosban elérte az Árpád teret, ahol a 4-es és a 33-as út találkozik, elállták az útját, és két tisztnek sikerült is felugrania a járműre, bár megállítani nem tudták.
Amikor bennünket elütött, emlékszem is, hogy a tetején utazó két alak ordibált nekünk oroszul, amit mi nem értettünk
– mondja Korhán László.
(A debreceni Árpád téri csomópont ma.)
“Szokás szerint reggel 8 órakor indultunk hétvégi edzésre az edzőnk vezetésével, nyolcan voltunk, és hátulról ért utol minket a Hortobágyi Nemzeti Park szélén, a Keleti-főcsatorna hídja után, ahol egy beláthatatlan kanyarban előzésbe kezdett. Az ilyen katonai harckocsi elsősorban terepen közlekednek, közúti közlekedésre alkalmatlan kémlelőnyílás van rajta. Valószínűleg nem is látott, nem is volt olyan idegállapotban, belekezdett az előzésünkbe, viszonylag szabályszerűen, nem haladt szerintem többel 70-80 kilométer per órás sebességnél, viszont szemből jött egy sötétkék Lada. A katona elmondása szerint inkább bennünket választott, visszarántotta a kormányt, és a nyolc emberből a hátsó négyet elgázolta.”
Először Korhánt ütötte el, de mivel őt oldalról érte az ütés, berepült az árokba, és megúszta kisebb sérülésekkel. “A következő srác, Máthé Béla – neki akkor volt a 14. születésnapja – úgy esett a kerekek alá, hogy elment fölötte, semmi komolyabb baja nem lett. A hátulról harmadik fiút, Mányi Gábort megsodorták a kerekek, ő életveszélyes sérüléseket szenvedett, utána hetekig kórházban volt. László Sándornak pedig, szegénynek a derekán ment keresztül, ő a helyszínen az életét vesztette.”
A katona megállás nélkül továbbhajtott. A Lada sofőrje viszont megállt segítséget nyújtani. “Az edzőnk, az azóta elhunyt Kaszab Gyula bácsi, beugrott mellé az autóba, és elkezdték üldözni, de már nem érték utol. Valahogy áttévedt a hortobágyi halastavak mögött a másik útra, ami Miskolc irányába ment, Görbeháza-Polgárnál, a mai M3-as autópálya vonalán. Tiszaújváros – akkor még Leninváros – előtt egy harckocsizó alakulat elállta a főútvonalon az útját, így le kényszerült térni az útról, és állítólag egy helikopterből rádobott tankfogó acélhálóval állították meg” – idézte fel Korhán.
Bár a városban gyorsan híre ment a történteknek, aki a lapokból próbált volna tájékozódni, nem sok mindent tudhatott meg. A vasárnapi balesetről a hétfői Hajdú-Bihari Napló egy sort se közölt, és kedden is csak annyi jelent meg, hogy edzés közben érte tragikus baleset a fiatal kerékpárost. A rendőrség szerdai közleménye annyit említett, hogy a balesetet egy “alakulatát engedély nélkül elhagyó szovjet sorkatona okozta”. Az országos lapokban viszont még maga a halálhír se jelent meg. Az Arcanum archívuma szerint az egyedüli kivétel a Népsport, de ott is csak a szerdai számból derült ki annyi, hogy “országúti edzés közben közlekedési baleset áldozata lett László Sándor, a Debreceni VSC 18 éves kerékpárosa”, majd az addigi eredményeit mutatták be néhány mondatban. Páncélozott katonai járművel száguldozó szovjet katonát a sportlap sem említ.
Nem írták le, és direkt nem írták le. Hogy egy szökött szovjet katona tankkal halálos gázolást követett el, ez így nem jelenhetett meg, ez egyértelmű, aki élt abban a korban, az tudta nagyon jól. Magát a baleset tényét nem tudták eltussolni, viszont azt, hogy ennek politikai színezete legyen, nagyon igyekeztek elkerülni, hogy ne legyen belőle balhé
– mondja Korhán László.
Arról, hogy a szökött szovjet katonák bűntényeiről szóló médiajelentéseknek nem a szocializmus a természetes közegük, éppen egy éve, az 1947-es pilisi tömeggyilkosság kapcsán hosszabban is megemlékeztünk.
A pártfélelmek egyébként nem is voltak teljesen alaptalanok. “Attól függetlenül, hogy internet abban az időben még nem létezett, másnapra az egész város tudott erről a szörnyű balesetről. Az Árpád tér környékén, a Csapó utcai ABC-ből ki is zavarták az orosz tiszteket meg a családjaikat a magyar lakosok, tehát volt balhé az ügyből” – meséli Korhán. “Fél évvel később László Sándor emlékére akartak rendezni az egyesület vezetői egy emlékversenyt, de nem engedték, állítólag a pártbizottság nem akarta, hogy így, ilyen néven lehessen verseny, mert tartottak a szovjetellenes hangulat felerősödésétől.”
Egymás között viszont annál többet beszéltek a történtekről, legalábbis egy darabig. “Mi nagyon fel voltunk háborodva, és sok kisgyereknek a szülei is, itt a városban nagyon komoly visszhangja volt az ügynek, sportberkeken belül is.”
De mit tud az ember ilyen helyzetben tenni? Semmit, egy darabig beszél róla, aztán szépen lassan elhal. Évtizedek alatt begyógyulnak ezek a sebek.
A szökött katonát az ügyészségi iratok szerint tíz év szibériai kényszermunkára ítélték, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, különféle alternatív verziók is terjedni kezdtek. “Mi is sok dolgot hallottunk, például hogy már a helyszínen kivégezték, mivel többszöri, nagyon súlyos szabálysértést követett el” – mondja Korhán László.
Pletykáltak arról is, hogy talán nem is az elítélt kiskatona volt a valódi elkövető, csak a kedélyek csillapítása miatt rántottak elő egy magyarlakta Kárpátaljáról származó katonát. Bíró Gyula azonban, aki akkor fiatal rendőrként a balesethez helyszínelőként kiérkezett, tíz éve úgy emlékezett vissza, hogy a szembesítéskor többen is felismerték az útja során többször is útbaigazítást kérő vádlottat.
Bíró ma már Budapesten él, de óraadóként még mindig tanít kriminalisztikát a Debreceni Egyetemen. Az Indexnek nem akart beszélni a 40 éve történtekről. Mint mondta, korábban őt is foglalkoztatta az eset, az is felmerült benne, hogy könyvet ír róla, de aztán inkább a tankönyvírásra koncentrált, és már nem tudna hiteles információval szolgálni, másfélével pedig nem is szeretne.
Nagyon sok gyerek ekkoriban, a baleset miatt abbahagyta, 10-12 éves tehetséges kiskölyköket nem engedtek a szüleik tovább bringázni, elég komoly törés volt ez a klub életében
– idézte fel Korhán László, aki maga a baleset után még további nyolc éven át kerékpározott.
A tömeges elpártoláshoz az is hozzájárulhatott, hogy rövid időn belül újabb tragikus baleset sújtotta a debreceni kerékpárosokat: szűk 9 hónappal később a katona által elkövetett gázolás egyik túlélőjét, az akkori esetet sértetlenül megúszó Balla Viktort szintén edzés közben gázolták halálra. A 17 éves fiúba egy 18 éves motoros szaladt bele szemből, utóbbi is súlyosan megsérült. Az 1979. júniusi halálhírről a Népszabadság és a Népsport is beszámolt.
1978-ban a nyolc kerékpáros között volt még Jenei Károly is, aki a tragédia után is folytatta a versenyt, és a debreceni kerékpársport kiemelkedő alakja vált belőle, 2016 augusztusában, sokszoros bajnokként halt meg. Ő néhány évvel a baleset előtt az unokatestvére, egy bizonyos László Sándor ösztönzésére kezdett el kerékpározni.
László Sándor tiszteletére már egy évvel később versenyt akart indítani a klubja, de a róla elnevezett emlékversenyt a már említett okokból nem engedélyezték. Egy nemzetközi ifjúsági verseny azért elindulhatott, de az 2-3 év után elhalt.
Az emlékállítás aztán jóval később került újra elő. A Debreceni Kerékpáros Sport és Szabadidős Ifjúsági Egyesület 2011-ben és 2012-ben is biciklis emléktúrát szervezett a baleset évfordulója napján.
A tisztelgés aztán 2014-ben intézményesült, amikor 35 évvel az eredeti ötlet után végül csak elindult a László Sándor Emlékverseny – az évad utolsó területi versenyét keresztelték el így –, ezt idén ötödik alkalommal rendezik meg, méghozzá a baleset helyszíne közelében fekvő Nagyhegyesnél, ezúttal október 7-én.
Hogyhogy épp a 2010-es években merült fel újra az emlékverseny ötlete? Korhán László szerint tíz éve, a baleset helyszínén tartott 30. évfordulós megemlékezéskor indult az ötlet az egykori csapattársaktól, mert “szerettünk volna most már, sok-sok évtized után rendesen megemlékezni”.
Idén viszont már külön eseménnyel nem készülnek, valószínűleg az októberi emlékversenyen emlékeznek majd meg a történtekről egy rövid beszédben.
Gondoltunk rá, hogy a 40. évforduló kapcsán tartunk újabb megemlékezést, de sajnos úgy alakult, hogy először László Sándor anyukája hunyt el pár éve, idén a tél végén pedig az apukája, idősebb László Sanyi bácsi 82 évesen. Igazából hozzátartozókat se tudnánk már oda kivinni. 40 év, az 40 év.
_____
A 40 évvel ezelőtti események felidézéséhez az Arcanum digitális archívuma mellett nagyban támaszkodtunk a Magyar Nemzet 30. évfordulós cikkére is.