A legújabb Assassin's Creednek megint nincs túl sok köze a történelmi orgyilkosszektához, és a lopakodós-becserkészős játékmenet hitele is megcsúszik a fényesre csiszolt bronz mellvérten és a 360 helyett olyan 20 fokos perspektívával kecsegtető korinthoszi sisakon. Az előzetesek alapján sokan fanyalogtak, hogy kevés az újdonság az előző sok részhez képest, új izgalmakat talán az hozhat, hogy a bebarangolható világ alkotóinak az előző, egyiptomi résszel ellentétben bőséggel állt a karakterek élettel való megtöltéséhez szükséges nyersanyag.
Hiszen az Assassin's Creed: Odyssey az ókori Görögországban (ami mivel akkor még nem volt ország, és Hellasznak hívták) játszódik, mondjuk nem Odüsszeusz, hanem a peloponnészoszi háború idején, és az i. e. V. évszázadról sokkal elevenebb a történelmi tudásunk, mint az azt megelőző kétezer évről összesen. Ez az elevenség nem csak az információ puszta mennyiségét takarja; pedig az is igen jelentős, hiszen a törvényfeliratok, a cserépszavazásokhoz használt edénytöredékek vagy az elsüllyedt gályák mellett nem szabad elfelejteni, hogy
a peloponnészoszi háború az első olyan történelmi esemény, amiről ma is értelmezhető történelmi igénnyel írtak.
Ismerjük (vagy legalábbis meglehetősen jó magyarázatokkal rendelkezünk) a háború kronológiáját, kiváltó okait, fordulatait. A háború krónikásának, az athéni vezérből a háború természetrajzának hazájából száműzött megfigyelőjévé vált Thuküdidésznek köszönhetően ez a huszonhét éves küzdelem számított évezredeken keresztül a Nagy Háborúnak, amihez minden hatalmi szembenállást, szövetségi politikát, belső viszályt vagy éppen rejtett intervenciót hasonítottak.
Ráadásul a két főszereplő, Spárta és Athén olyan sok mindenben különböztek egymástól, hogy az ugyanúgy izgatta az embereket, mint általában a különböző stílusok konfliktusa – legyen szó akár a catanaccio és a totális futball, vagy az MMA-ban egy bokszoló és egy birkózó összecsapásáról.
A peloponnészoszi háború a francia forradalom vagy a két világháború után talán már nem tűnik olyan megkerülhetetlen mércének, a hatalmi politika mintaadójának és értelmezési mankójának. De nem szabad elfelejteni, hogy a háború krónikása, Thuküdidész különböző olvasatain mégis nemzetbiztonsági tanácsadók generációi pallérozódtak, és az alapvetően nem éppen feloldhatatlan, mégis csúnyán elfajuló nemzetközi konfliktusok jelenségét a mai napig Thuküdidész csapdájának nevezik.
Ez a csapda volt az, amibe Thuküdidész szerint Spárta és Athén beleestek, hogy utána 27 éven keresztül hiába próbáljanak egymástól és magától a konfliktustól elszakadni. A két polisznak ugyanis közvetlenül semmi dolga nem volt egymással, sem területi, sem gazdasági érdekellentét nem feszült közöttük:
A háború legvalóságosabb, de egyben a szóbeszédben a legkevésbé világossá tett oka véleményem szerint az, hogy az athéniak naggyá lettek, s félelmet keltve a spártaiakban, ezzel kényszerítették őket a háborúra.
Pedig a két polisz tanulhatott volna az előző, 460 és 445 között vívott háborúból, melynek következményeit még a 430-as évek végén is nyögték. Paradox módon mind Spárta, mind Athén a status quo megtartásában volt érdekelt, csakhogy stabilitást biztosító szövetségi rendszerek tagjai az Adriai-tengertől Büzantionig (a későbbi Bizánc helyén lévő gyarmatvárosig) egy sor olyan konfliktust generáltak, melyekből nem hátrálhattak ki az egyensúly felborulása nélkül. Ezért amikor Spárta 432-ben ultimátumot intézett Athénhoz, az által vezetett peloponnészoszi szövetség kisebb-nagyobb sérelmeinek ügyében, akkor borítékolható volt a népgyűlés elutasító határozata, azaz
egy olyan háború, amit senki nem akart igazán.
A 431-ben kezdődő háborúban a két szövetségi rendszer a szárazföldön szám szerint nagyjából egyenlő erőket tudott kiállítani, de a peloponnészoszi szövetség 40 ezer gyalogosa harcértékben messze felülmúlta a városvédő katonákkal, íjászokkal és lovassággal együtt szintén nagyjából 40 ezres athéni sereget (a makedón Philipposz IV. századi harcászati forradalmáig a lovasság és az íjászok nagyon alárendelt szerepelt játszottak a csatamezőkön). Az athéni flotta viszont 300 evezősoros hadihajót (triéres) tudott felmutatni a Spártával szövetséges kikötővárosok, például Korinthosz vagy Megara, által biztosított 170 hajóval szemben, ráadásul az attikai város a lakedaimónokkal szemben a déloszi szövetség – elvileg a perzsák ellen felhalmozott – 6000 talentumos tartalékára is számíthatott.
A két szövetség eltérő erősségeinek megfelelően a háborút eltérő frontokon akarták megvívni. Athén a spártaiak és szövetségeseik partvidékét pusztította, Spárta viszont évről évre végigdúlta Attikát. Alapesetben egy zömmel agrártermelésből élő közösségre végzetes csapást jelentett, ha kivágták a csak évtizedek alatt regenerálódó szőlő- és olajligeteit, de az athéni földművesek veszteségeit az állam kompenzálni tudta, ráadásul a kor fejletlen ostromtechnikája mellett a spártaik gondolni sem mertek arra, hogy az Athéntől Pireuszig húzódó „hosszú falakon” belülre kerüljenek.
A kölcsönös kivéreztetés éveken keresztül folyt, Spárta anyagilag már a második évben úgy megrendült, hogy a Perzsa birodalomtól kért segítséget (ekkor még eredménytelenül), Athénen pedig végigsöpört egy pestisnek nevezett járvány, ami az idős Periklést is elvitte. A háború tíz éven keresztül tartó szakaszát végül az Égei-tenger északi partján lévő aranybányára épült település, Amphipolisz melletti csata zárta le, ahol a két ország háborús pártjait képviselő athéni Kleón és a spártai Braszidasz is elesett, így hat évnyi szünet következhetett be a harcokban.
A következő szakaszt az ókor egyik legtehetségesebb, de leggátlástalanabb kalandora, az athéni Alkibiadész húzásai határozták meg. A vagyonával az olimpiai fogathajtásokon villogó arisztokrata ki akarta terjeszteni az athéni befolyást a virágzó szicíliai görög poliszokra, de esélyes, hogy végső soron egy Hellasztól Szicílián és Dél-Itálián át az észak-afrikai Karthágóig terjedő birodalmat akart létrehozni. Athén azonban beleragadt a sziget egyik vezető városállama, Szürakusza ellen 415-ös indított hadjáratba, a tervezett korlátozott mértékű expedícióhoz képest végül 260 hajót és legalább 10 ezer athéni katonát öltek bele a vállalkozásba. És szó szerint beleöltek, ugyanis a Szürekuszait hosszasan ostromló athéni vezetésű 40 ezres expedíciós erőt 413-ra elszigetelték, majd az utolsó emberig megsemmisítették.
A verség olyan átfogó volt, hogy az anyaországnak fogalma sem volt róla
Az athéniakat Plutarkhosznak az egyik athéni vezérről írt életrajza szerint (ez is egyike lesz azoknak a színes részleteknek, amikről a cikk elején szó volt!) csak egy Pireuszban partra szálló idegen világosította fel a polisz történelmének legnagyobb katasztrófájáról.
Ráadásul a katasztrófába fulladó kaland kitervelője, Alkibiadész ekkor már a spártai oldalt erősítette, miután nem sokkal az expedíciós erő Szicíliába való megérkezését követően egy futárhajó érkezett Athénból, mely közölte vele, hogy azonnal haza kell térnie, mert egy homályos szentséggyalázási ügyben és egy demokráciaellenes összeesküvés alól is tisztáznia kell magát a népgyűlés előtt. A kicsapongó életmódja miatt a kor egyik NER-lovagjának számító – ő Platón Lakomájának egyik legnagyobb dőzsölője - Alkibiadésznek nem lehettek illúziói a perek kimenetelét illetően, ezért úgy tett, mintha hajójával a futárhajó nyomában Athénbe tartana, de azután lelécelt Spártába, ahol azután a szicíliai expedíció elárulása mellett arról is felvilágosította a lakedaimónokat, hogyan is lehet megverni szülőhazáját:
És innentől a háború harmadik szakasza az eddigieknél is bonyolultabbá vált (a megértést nem segíti, hogy bár Thuküdidész túlélte a századfordulót, elbeszélése mégis véget ér 410-ben, a fonalat a történészek által kevésbé nagyra tartott Xenophón vette fel). Athén Szicília után komoly bajba került, és annak ellenére, hogy a déloszi szövetség „hozzájárulásainak” (=adójának) köszönhetően sikerült új flottát építeni, maga déloszi szövetség egyre kevesebb poliszt számlált, köszönhetően annak, hogy Alkibiadész sorra csatolta el a tagállamokat, ráadásul az Égei-tenger feletti ellenőrzés is ingatagabbá vált, miután a kis-ázsiai perzsa helytartó lazán kifizette nekik egy egész flotta felállításának költségeit. Azonban az athéni árulót Spártában is megutálták, miután összeszűrte a levet az egyik király, Agisz feleségével.
Alkibiadész azonban még azelőtt lelépett, hogy végezni tudtak volna vele, és hogy az athéniakat kiengesztelje, egy másik perzsa tartományurat győzött meg arról, hogy Spártával szemben ő inkább támogassa Athént (tehát a perzsa háborúk mindkét főszereplője a barbár ellenségtől várta a győzelemhez szükséges támogatást). Ennek a támogatásnak a hírével meg is nyerte a Szamosznál állomásozó flottát, és ezzel elindított egy olyan folyamatot, ami az athéni demokrácia felbomlásához vezetett. 411-ben ugyanis egy 400 fős klikk vette át a hatalmat az attikai városban, de később egy részük Pireuszban alakított ki hatalmi központot; és ebben a helyzetben nyilván Alkibiadész sem maradt tétlen, aki rábeszélte a demokráciához jobban vonzódó evezősöket egy harmadik erőközpont létrehozására. Az anarchia ellenére Athén helyzete nem volt olyan rossz, mivel Alkibiadész 410-ben Küzikosznál az utolsó hajóig megsemmisítette a spártai flottát, és hősként vonult be Athénba. Ahol azonban – szokás szerint – egy demagóg már előbb úgy feltüzelte a népgyűlést, hogy az visszadobta a spártai békeajánlatot, majd pár évre rá megint meggyanúsította a mindig gyanús Alkibiadést, aki erre megint otthagyta az athéni oldalt. Ráadásul ekkor már a perzsa nagykirály fia, Kürosz által biztosított pénzből újjáépített spártai flotta élére is egy rátermett vezér került; Lüszandrosz azután a tengeren is meg tudta verni Athént. Lüszandrosz ráadásul elzárta a Hellespontos szorosát (a mai Dardanellákat) a Fekete-tenger partvidékén termelt gabonát szállító athéni kereskedőhajók előtt, azaz kiéheztetéssel fenyegette az amúgy is soványka attikai termőföldjeit már rég elvesztő nagyvárost.
Innentől kezdve Athén veresége csak idő kérdése volt. Az attikai városállamot a győztesek – főleg a korinthosziak és thébaiak – eredetileg birkalegelővé akarták gyalulni, de az az egyensúlypolitika, ami bevitte Spártát a háborúba, most azt diktálta, hogy csak birodalmi ambícióit és flottáját nyesegessék vissza.
A totális háború végén a győztes maga vetette el, hogy a vesztes totális vereséget szenvedjen.
A háborús trauma a béke 404-es megkötését követően így is egy arisztokrata klikk hatalomátvételét eredményezte, melynek kivégzésekkel, kitelepítésekkel és feketelistákkal terhes uralma végül Spárta számára is annyira kínossá vált, hogy végül Pauszaniasz király (aki természetesen nem azonos a perzsa háborúk hadvezérével) 403-ban maga támogatta a demokraták restaurációját.
A háborúba azonban nem csak Athén, hanem Spárta is belebukott. Az elit gyalogságát adó teljes jogú polgárok nemzetségei kivéreztek, és a IV. századra már alig 2000 hoplitát tudtak csak az állam rendelkezésére biztosítani. Nem is csoda, ha Spárta hegemóniáját Thébai már a 370-es évekre megtörte. De a háború legnagyobb vesztese maga a görögség volt. A spártaiak ugyanis a segítség fejében átengedték a perzsáknak a görög poliszok által pettyezett Kis-Ázsiát, ráadásul a háború nem segítette elő az egységet, inkább az ellentéteket mélyítette el, mígnem Hellaszt testületileg be nem kebelezte a periférián megerősödő fél-hellén Makedónia.
(Borítókép: A pelopponészoszi háború egyik végső csatája a Hellespontos szorosnál. Universal History Archive/UIG via Getty Images)