A függetlenség nálunk a katasztrofális vereségből következett: 1918 őszén a fejünk felől szétfoszlott a Monarchia, de a történelmi Magyarország is vele halt.
Bár még az utolsó percek is azokkal a belpolitikai pártharcokkal és utólag csekély jelentőségű közjogi kérdésekkel teltek a magyar Parlamentben, mint lényegében a megelőző évtizedek is. A történelem ellentmondást nem tűrően jelezte 1918 októberében, hogy lejárt az interpellációk ideje: az Ausztriával szembeni hazafias szimbolikus ügyek ugyanúgy irrelevánsak egyszer s mindenkorra, mint a német szövetséghez való viszony, vagy – ekkor már – a nemzetiségi vezetőkkel való tárgyalások.
Száz évvel ezelőtt Magyarország ott találta magát egyedül egy megszűnő, kiégett, tartalékait tökéletesen felélő birodalom romjain, maga is oszlófélben. Miközben a nemzetiségek nap nap után jelentették be elszakadásukat, a romlás és halálszag a városban is terjedt. A vonatok, pályaudvarok, utak tele a frontról szervezetten és spontán hazatérő katonákkal, ki mankóval és üszkös sebekkel, ki elprivatizált fegyverével, miközben a mindenhol pusztító spanyolnátha válogatás nélkül szedte áldozatait.
A vírus sok tízmillió embert ölt meg az immunrendszerét vesztett világban, többet, mint a négy éve tartó fegyveres öldöklés összesen. Miközben a hadak végkimerüléshez közeledve küzdöttek a fronton, itthon, a hadi cselekmények szempontjából a háborúban végig békés hátországban a halottszállítók küzdöttek, a temetőkben éjszaka is földeltek, mert nappal nem tudták tartani a lépést a halállal. Az újság nem csak a hadszínterekről közölte hosszú hasábokon a veszteséglistákat, arról is be kellett számolnia, hogy egy nap alatt ezer új megbetegedést jelentettek a fővárosból.
A társadalmi katasztrófa idején mintha mindenki szórakozni szeretett volna még egyet utoljára. Ezt a politikusok sem tagadták meg maguktól: az ellenzéki vezér Károlyi Mihály például a hírek szerint még egyszer utoljára Parádra utazott szarvasbőgésre az s októberi napokban. Ő volt az, aki parlamenti felszólalásában elsőként ismerte el, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút. A közismerten Antant-barát politikust a kormánypártiak ekkor még megkövezték volna, másnap azonban Tisza István általános megdöbbenésre elismerte, hogy Károlyinak igaza van.
Pedig Tisza néhány héttel korábban még azt tervezte, hogyan fogják a Magyar Királysághoz csatolni Boszniát. Igaz, amikor szeptemberben délszláv körutat tett, kénytelen volt szembesülni vele, hogy mennyit érnek a szavai az elszakadási törekvésekkel szemben. Mint Hatos Pál tanulmányában is olvasható, ő ugyan a délszlávok petíciójára felbőszülten azt kiáltotta, hogy „Magyarország elég erős, hogy ellenségeit összezúzza, mielőtt maga is elpusztulna”, de a küldöttség erre egyszerűen faképnél hagyta.
A közvélemény szemében ekkor már ő volt a háború első számú bűnbakja – még két hét volt hátra addig, hogy a folyamatos hergelés után a forradalom az ő meggyilkolásával kezdődjön.
Elveszítettük a háborút? — de hiszen ez azt jelenti, hogy hiába mészároltatták le talán egymillió lakosát az országnak, hiába szedtek ki a zsebünkből vagy 30 milliárd koronát, hiába tették tuberkulotikussá és szifilitikussá a fél országot, hiába rontották meg mindannyiunk életét, akik dolgozunk, hiába dúlták föl sok százezer család nyugalmát, hiába tettek bénává, vakká, beteggé, rokkanttá százezreket, hiába pusztították el sok százezer ember exisztenciáját!
– kiáltott a Népszava Tisza ellen is a vereség beismerése után.
Gyorsan forduló idők: fél évvel azelőtt még a Monarchia tervezett átütő támadást az olasz fronton. A ‘17-es caporettói áttörés után a központi hatalmak célja egy döntőnek gondolt újabb támadás volt, még mielőtt az Egyesült Államok ténylegesen beszáll a háborúba az Antant oldalán. A megerősített olasz csapatok azonban áthatolhatatlan erődrendszert alakítottak ki az Alpoknál. Ez ellen egy erősebb haderőnek sem lett volna sok esélye, a Monarchiának pedig semennyi nem volt. Ennek ellenére megindították a támadást – utólag ez a hadtörténet egyik különösen értelmetlen döntésének számít.
Az alultáplált, kivéreztetett hadtestek kudarcot valló alpesi offenzívája után a Monarchia menekülő katonái közül ezrek vesztek a megáradt Piavéba – Pollmann Ferenc hadtörténész értékelése szerint az osztrák-magyar hadvezetés saját hadseregét véreztette ki. Októberben aztán, több hónapnyi kivárás után az olaszok kezdtek offenzívába, ami döntőnek bizonyult. Ekkorra már megkezdődött a Monarchia hadseregének a spontán felbomlása. Egész zászlóaljak lázadtak fel, és tagadták meg, hogy az állásaikba menjenek. A katonák azt követelték, azonnal vigyék őket haza, vagy legalább a magyar határok védelmére, mielőtt az 1916-os után jönne egy újabb erdélyi román betörés.
A spanyolnátha a katonaságot is tizedelte, igaz, ezzel így voltak az ellenfelek is. A parancsnokság csak álintézkedésekkel tudott reagálni a járványra. Mint azt egy, a Hadtörténeti Múzeumban a héten tartott konferencián Kiss Gábor őrnagy részletezte: napi kétszeri hipermangános öblögetés, aminek a gyakorlati eredménye annyi volt, hogy így legalább minden katona saját pohárhoz jutott az ekkor már tragikus ellátási helyzetben. Ezen kívül azt ötölték ki, hogy sósavat kevernek az ivóvízbe – ezerencsére olyan kis mennyiségben, hogy az legalább nem ártott; igaz, nem is használt.
Az osztrák-magyar hadsereg felbomlását azonban nem ez okozta, hanem a vezetői inkompetencia és a teljes kiégés, valamint – mindenekelőtt – a tartalékok kimerülése. A több mint négy éve tartó háború ekkorra mindent felemésztett. Rég beolvasztották a templomok harangjait, fegyvert kovácsoltak a rézkilincsekből, leszedték a bádogtetőket is. A háztartásokból már nagyon volt mit összegyűjteni, de a totális szénhiányban leálltak az acélgyárak is, egyszerűen nem volt miből pótolni a muníciót. Otthonról már szétfoszló papírbakancsot küldtek ki a frontra, de ez nem mentett meg attól, hogy egész csapategységek járjanak a fronton mezítláb és szakadt rongyokban. A lőtt sebek mellett a fagyási sérülések is egyre tömegesebbek voltak. 1918 végére a hadigazdaság, a birodalom és a sereg egyaránt romokban hevert.
Az utolsó szöget a balkáni front összeomlása jelentette. Bulgária szeptember végén kilépett a háborúból, ami azt jelentette, hogy az Oszmán Birodalom órái is meg vannak számlálva, az Antant előtt pedig megnyílt az út Belgrád és a magyar határ felé A K.u.K hadsereg vezérkara ekkor már nagyjából tisztában volt az elkerülhetetlennel, a napról napra közeledő teljes összeomlással. Nem nagyon volt már más választás, mint fegyverszünetet kérni az Antanttól, ami lényegében a vereség beismerését jelentette; IV. Károly, a béketerveivel kudarcot valló uralkodó azonban hetekig halogatta ennek az aláírását. A császár és király, akit sokat bíráltak nem kellőképpen megfontolt politikai döntései miatt, nem akarhatta, hogy a birodalom történelmi veresége az ő nevével kapcsolódjon össze.
Károly végül október 16-án kiadta a föderalizálásról szóló proklamációját, maga a császár és király közölte tehát hűséges osztrák népeivel, hogy ennyi volt: a dualizmus megszűnt, szabad a pálya a nemzetiségek előtt az elszakadás és az önálló államiság felé. Ugyan a magyarok az utolsó pillanatban kilobbizták, hogy ez formálisan ránk ne legyen érvényes, de a dolgok már nem ezen múltak. Wilson még a nyáron eldöntötte, hogy a csehszlovák és délszláv törekvéseket támogatni fogják, a románoknak már korábban odaígérték Erdélyt.
Hogy ez a történelmi Magyarország végét is jelentette, messze nem volt világos mindenkinek mégsem. Csak nem képzelik, hogy az ezeréves Magyarország határaihoz is hozzá merne nyúlni az amerikai elnök? A baloldali sajtó azért aggódott:
Csak egy szilárd pont van a szózatban: Magyarország területi integritását az osztrák változások nem érintik. Ez a kijelentés azonban úgy látszik csak a szűkebb értelemben vett Magyarországra vonatkozik, nem a magyar birodalomra, mert hisz HorvátSzlavonország elválásáról és a délszláv államhoz való csatlakozásáról magyar politikusok már mint befejezett tényről beszélnek. De vajjon Magyarország területi integritása ebben a szűkebb értelemben is megmaradhat-e?
Másnap a parlamentben, bár Tisza István beismerte a vereséget, még ő is arról beszélt, hogy mi is a wilsoni pontok alapján akarunk békét kötni, és ez nem fenyegetheti Magyarország területi egységét. Igaz, ez távol volt a reálpolitikai lehetőségektől, amit ő is tudhatott, hiszen így beszélt: „Keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között, ellenségeink elfogadnak.” Egy nappal később, amikor Wilson hivatalosan is elismerte a délszláv népek jogait, minden újságolvasónak világossá válhatott, hogy ezek a feltételek nagyon mások lesznek, mint amit itthon reméltek.
Soha sem volt olyan súlyos a nap krónikásának a helyzete, mint ma. A biztatás és a bátorítás szavával szeretnénk az olvasóhoz fordulni. Szeretnék neki azt mondani, hogy nincs semmi baj, hogy a négy esztendős világháborúban kimerült minden szörnyűség és gyász, hogy most már béke lesz, amely az emberiség, a becsület és biztonság világát hozza meg nekünk. De nem. nem lehet, nem tudjuk ezt mondani, A megnyugtatás csendes szava helyett inkább valami dühödt, artikulátlan kiáltásba szeretnénk kitörni
– írta a Friss Ujság.
Ettől fogva a Monarchia óráról órára bomlott darabjaira, lassan már csak egy uralkodó maradt belőle birodalom nélkül, és külföldön harcoló, lerongyolódott hadsereg hátország nélkül. Mire november 3-án végül megszületett az Antanttal a fegyverszüneti megállapodás, már forradalmi káosz volt, Ausztria-Magyarországról pedig már csak múlt időben lehetett beszélni. A háború utolsó epizódja egyszerre svejkies és tragikus végkifejlet volt. A fegyverszüneti parancsot túl hamar hirdették ki, így a katonák egy nappal előbb letették a fegyvert – emiatt 400 ezer katona esett a világháború legutolsó napján hadifogságba, egy már nemlétező birodalom szolgálatában.
Borítókép: Frontról hazaözönlő katonákkal teli vonat érkezik a Nyugatiba 1918. november elején. Látszólag néhány nap alatt omlottak össze a központi hatalmak '18 őszén. „A kapukon szabadon jár be és ki az ezernyi ember: egy végeszakadatlan, mozgó és kígyózó lánc ez, amit nem állíthat meg senki – írta Márai a pályaudvaron látottakról, élőben tudósítva a teljes felbomlásról. – Százöt vagon tengerész érkezett haza Pesten keresztül az elmúlt napokban. Megszólítunk egyet. Elmondja, hogy ők már nem kapnak semmiféle zsoldot, de nem is kérnek. Egyszerűen nem tekintik magukat többé katonának.” (Fotó: Müllner János / BTM Kiscelli Múzeum)