Ha kezünkbe vesszük Domonkos László nemrég megjelent könyvét (A Héjjas-nyárfa árnyékában, Kairosz, 2018.), akkor inkább az előbbi vélemény erősödhet meg bennünk. A szerző szerint ugyanis Héjjas „a XX. századi magyar történelem azon legendás alakjai közé tartozik, akikkel szemben az egyik leggyalázatosabb karaktergyilkosságot követték el”.

Úgy látja, hogy a Tanácsköztársaság Bécsbe menekült funkcionáriusai és lapjaik „eltúlozták a történéseket, és különböző perverz hazugságokkal bőségesen tarkították a vörösterrorra reakcióként itt-ott valóban megtörtént – azokénál jóval kisebb számú és enyhébb 'kivitelezésű', sok esetben máig tisztázatlan kimenetellel és elkövetőkkel lezajlott – atrocitásokat”. Szerinte „egyértelmű, hogy Héjjast nemhogy bármiféle bűncselekmény elkövetésével, de még felbujtással sem igen lehet vádolni”. Egyben kijelenti, hogy Héjjast „a maga igazi mivoltában, teljes tárgyilagossággal, csakis az örök emberi igazságnak megfelelő módon kell bemutatni”.

Én is ebben a szellemben írok. Egy rablógyilkosságon keresztül mutatom be Domonkos álláspontjának tarthatatlanságát és Héjjas felelősségét. Mindehhez kizárólag Héjjas korabeli sajtónyilatkozatait és az 1920-as évek hadbírósági és polgári bírósági ügyeinek sajtóvisszhangját használtam fel.

Az izsáki gyilkosság

1922 júliusában öt férfi – egy nyugállományú csendőr törzsőrmester és tiszthelyettes, valamint három próbacsendőr – ügyét tárgyalta nagy sajtónyilvánosság mellett egy hadbíróság Budapesten. A vád szerint 1919. november 17-ről 18-ra virradó éjjel elhurcolták izsáki lakásukról Pánczél Zoltán és Beck Sándor kereskedőt, valamint Nick Árpád szabót. Mindhármukat kivitték egy közeli erdőbe, kirabolták, felakasztották őket, a holttesteket pedig elásták.

A tárgyaláson Zbona János és Danics Mihály vádlott is elismerte, hogy erre Héjjas Iván akkori főhadnagytól kaptak szóbeli parancsot. Attól a Héjjastól, akit Horthy azzal bízott meg, hogy tartsa fenn a rendet az akkor még románok által megszállt Duna-Tisza közében. Pár nappal később már nem csak a vádlottak önfelmentőnek vagy felelősségáthárítónak vélhető vallomásai, hanem a parancs kiadójának az írásbeli tanúvallomása is a bíróság rendelkezésre állt. Héjjas – a tárgyalásról beszámoló újságcikkek szerint – azt állította, hogy amikor Zbona jelentette, hogy Beck, Pánczél és Schmidt a román csapatoknak másfél millió koronát ajánlottak fel, hogy a megszállást három héttel meghosszabbítsák, akkor „utasítottam Danicsot és Zbonát, hogy ezt a három zsidót ki kell végezni, mert az ország érdekeire nézve kártékony hatással voltak”. Tehát nem rendelt el vizsgálatot, adott ki parancsot a kihallgatásukra, vagy a megfelelő nyomozószerveknek történő átadásra, hanem rögtön a kivégzésükről döntött.

Héjjas beismerése bombaként robban. Veér Imre, az Országos Köztársasági Párt alelnöke szerint Héjjas „terrorisztikus hangja ennek az országnak minden törvénytisztelő becsületes polgárát méltán felháborította.” Nem mindenki gondolkodott azonban így. Kádár Lehel, a Héjjassal szoros baráti viszonyban álló újságíró védelmébe vette. Sőt, a Szózat című lapban leközölte a tárgyalást követő estén a Héjjassal folytatott magánbeszélgetésének egy részletét. A cikk szerint Héjjas ezt mondta: „az a vallomás, melyet olvastam az újságokban, nem volt teljes vallomásom. Én más és keményebb dolgokat is mondtam, különben majd egyszer a nyilvánosság elé viszem. Amit tettem, okkal tettem. Vállalom érte az Isten és lelkiismeretim előtt a felelősséget. A parancsot, hogy ezeket az embereket ki kell végezni, én adtam. Nem ez volt az utolsó ilyen parancs, de minden ilyen parancsomnak mélységes, komoly indoka volt.”

Kádár személyes véleményeként hozzátette, hogy az esemény „nem tömeggyilkosság volt, hanem egy történelmi folyamat kezdetének jelentkezése, [...] mely szerepet adott Héjjas Ivánnak is a többi között, aki a maga területén azt cselekedte, amit mások a politika területein: segítette a magyarságot új hatalmi és gondolati pozíciókba állítani, hogy hatásosabban tudja megvívni a forradalmak tanulsága után köteles faji szabadságharcát”.

Héjjas is reagált. Egy sajtónyilatkozatot juttatott el a Nemzeti Sajtótudósító Irodának, amelyben közölte, hogy postafordultával visszaküldte a nemrég kézbesített csendőr ügyészi határozatot, amiben kormányzói közkegyelmet kapott: „arra én rá nem szorulok, ezt a leghatározottabban visszautasítom. Minden cselekedetemért vállalom a legteljesebb felelősséget. Ha valaki úgy véli, hogy bármilyen tekintetben bűnös vagyok, tessék engem bíróság elé állítani és teljes szigorral felelősségre vonni. Kegyelmet azonban senkitől nem kérek, senkitől nem várok”.

Azonban ő is jól tudta, hogy büntetőeljárásra vele szemben aligha fog sor kerülni. Az 1921. november 3-án kibocsátott kegyelmi elhatározásban a kormányzó, Horthy Miklós ugyanis kijelentette, hogy „a megbocsátásnak szellemében egyúttal a feledés fátyolát kívánom borítani azokra a bűncselekményekre is, amelyeket a bűnös forradalmak szenvedései nyomán keletkezett szenvedélyek és indulatok hatása alatt követtek el”. A kormányzó kegyelemben részesítette mindazokat, akik „az 1918. évi október hó 31. napja óta bűnösen felidézett haza- és társadalomellenes forradalmak idején a magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredés és menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, bűncselekményt követtek el”.

Héjjas cselekedete pedig az akkori értelmezés szerint hazafias cselekedetnek minősült.

Másnap Bajcsy-Zsilinszky Endre is védelmébe vette Héjjast, akit szerinte „ebben a végtelen feszültséggel teli és izzó atmoszférában” sem a bosszú vezetett, „egészen bizonyos, hogy ő hazaárulókra akart lesújtani, nem pedig zsidókra.” Egyben figyelmeztetett, hogy „ne feszegessük a múltat nagyobb mértékben, mint ahogy okvetlenül muszáj.”

A bírósági eljárás eközben a végéhez közeledett. Az ügyészi vádbeszéd sajtóban fennmaradt részei szerint az ügyész kifejtette, hogy míg „az iskolásgyermekeket az iskolában megtanítják az abc-re, épp így a katonának megmagyarázzák, hogy tulajdonképpen mi az a katonai parancs és milyen parancsot kell teljesíteni, milyent, lehet megtagadni.” Szerinte, még ha a vádlottak vakon is engedelmeskedtek a felsőbb helyről jövő parancsnak, „a vér láttára, a jajveszékelés hallatára abba kellett volna hagyni rettenetes munkájukat”. „Az én evangéliumom a törvény” – jelentette ki, s hozzátette, meggyőződése, hogy „ez az ítélet hirdetni fogja majd az egész világnak, hogy a mi szegény, nyomorult országunkban is van még jogrend. A trianoni szörnyűség meg is csonkított, koldussá is tett, tönkre is tett bennünket, de nem foszthatott meg bennünket igazságérzetünktől. Ez pedig olyan erkölcsi tőkének az alapja, a mely szebb, boldogabb jövendőt mutat mindnyájunknak.”

A védelem taktikája egyszerű volt: az áldozatokat és a zsidóságot úgy általánosságban kárhoztatták: „az az osztály, az a vallásfelekezet, a mely a magyar állam kebelén belül jogi és társadalmi egyenlőséget élvezett, miniszterek, magas bankvezérek lehettek soraik közül, hálátlan lett a magyarsággal szemben” – mondta védőbeszédében dr. Ciáky Ferenc, Zbona védője. Szerinte a zsidóság részvétele a Tisza-gyilkosságban, a Gallilei Körben és a Tanácsköztársaságban volt az oka, „mely védencemet, a hőst, idedobta a vádlottak padjára”. Úgy fogalmazott, hogy azoknak, akik „ezt a lavinát megindították a magyar államiság ellen, tudniuk kellett volna, hogy ez majd ártatlanokat is maga alá fog temetni”.

A bíróság a védelem érvelését fogadta el és felmentette a vádlottakat gyilkosság vádja alól, de elítélte őket a rablásban. A katonai törvényszék Győrffy László őrnagy-hadbíró vezette tanácsa – a korabeli sajtótudósítások alapján – úgy ítélte meg, hogy a törvényellenes parancsot valóban nem szabad teljesíteni, ám – és itt jön a csavar – a katonai büntető törvénykönyvnek és a szolgálati szabályoknak ezen rendelkezései csak „normális időre meghatározott jogszabályok”. Úgy ítélték meg, hogy 1919 ősze, „amikor a vörös rémuralom még kísértett és a lelkeket fenekestül felforgatta, amikor oláh megszálló csapatok sanyargatásai között szenvedtek az igazi magyarok, nemcsak normális időnek nem mondható, hanem kétszeres hadiállapotnak volt tekinthető”. A bírák szerint lelki kényszer hatása alatt követték el a bűncselekményt, mert „úgy hihették, hogy a parancs megtagadása esetén őket agyonlőhetik.”

A tanács azonban itt nem állt meg, hanem önmagának is ellentmondva az áldozatokat kezdte el hibáztatni. A bírák szerint ugyanis „a vádlottak nyilván megtévesztve és fölingerelve a nagyobbrészt beszármazott zsidó vallású kommunisták jelszavaitól, meggyötörve kínzásaiktól, – Danics öngyilkossági kísérletet is követett el – szubjektív okokból a sértettekben, mert azok is zsidók voltak, látták a saját és hazájuk ellenségeit”. Tehát a zsidóságuk miatt automatikusan és jogosan halállistára kerülhettek. Ugyanakkor, s itt jön az ellentmondás, azt is megállapították, hogy „pozitív, perrendszerű bizonyíték” nem merült föl azzal kapcsolatban, hogy Páncél, Schmidt vagy Beck megvesztegették volna a románokat. A védelem ezirányú bizonyítása már a tárgyaláson kudarcba fulladt, s ezt a bíróság is elismerte.

A bírák – talán érezve, hogy nem teljesen meggyőző a gondolatmenetük – úgy ítélték meg, hogy a közkegyelemnek a vádlottakra is vonatkoznia kell, ha „az államhatalom az önzetlenül és a hazaszeretet fanatikusaiként cselekvő és rendelkező Héjjas Ivánt” is kegyelemben részesítette. Végezetül kijelentették, hogy „a világrengés okozta retrográd lépések után a kivételes állapotok és abnormitások kényszerű akadályain keresztül a jogfolytonosság felé tört az egészséges jogélet, az igazságszolgáltatás romlatlanságába vetett hit ma a nemzet vallása, a belehelyezett bizalom erőssége az alkotmánynak”. Ezt, a fenti alaptételeknek aligha megfelelő, ítéletet a legfelsőbb honvédtörvényszék is jóváhagyta és 7 évi börtönre ítélte Zbonát. De végül őt is utolérte az amnesztia, s büntetésének alig felét ülte csak le. Horthy ugyanis 1926-ban helyt adott a kegyelmi kérvényének, így Zbonát kiengedték a Margit körúti fogházból.

Bűntett feldicsérése – az ügy utóélete

Az izsáki-ügy itt nem ért véget. Az ügyészség vádat emelt a fent már idézett 1922-es Kádár-cikk miatt bűntett és bűntevő feldicsérésének vétsége címén. A szerző szerint „a zsidó kommün szennyes keze belekotort a magyar érzés e forrásaiba, megzavarta tiszta áramlásét és jönnie kellett, amit az életösztön parancsolt”, vagyis a „faji szabadságharc”, amibe ezek szerint a gyilkosságra való felbujtás is belefért.

A vádat emelő ügyész abból indult ki, hogy az amnesztia csak Héjjas büntethetőségét szüntette meg, de „ezt a három szerencsétlen sorsú embert föltámasztani már nem lehet, és azt sem lehet letagadni, hogy Zbonáék Héjjas Iván felbujtására meggyilkolták ezt a három ártatlan embert. Héjjas Iván bűncselekménye és bűnössége az amnesztia ellenére is továbbra is fönnforog”.

Kádár a saját tárgyalása elején elmondta, hogy azért vette védelmébe Héjjast, mert az „erkölcsi és baráti kötelessége volt”. Tudni vélte, hogy Héjjas miért cselekedett: „elképzelhetetlen az, hogy a maga elhatározásából vállalta volna azt a szerepet, amelyet betöltött. [...] Senki sem képzelheti el, hogy akadjon egy fiatalember, egy 26 éves főhadnagy, aki a maga fejétől mert volna olyan parancsokat kiadni, amilyeneket kiadott, és olyan dolgokat végre is hajtani. Héjjas Iván egy katonai alakulatnak volt a tagja és utasításra cselekedett”. Kádár természetesen itt magára Horthyra gondolt. Kérte, hogy bebizonyíthassa, hogy Héjjas önhatalmúlag járt-e el, vagy felhatalmazása volt a kivégzésekre. „Tudom azt, hogy Héjjas Iván olyan széleskörű meghatalmazást kapott, amilyen senki magyarnak nem volt, de nem is lehetett. Fölhatalmazása volt arra, hogy szó nélkül, minden felelősség nélkül, bárkit főbelövethet vagy fölakasztathat. Tisztán személyes elbírálására volt ez bízva Héjjasnak” – tette hozzá. Ahogy kimondta ezeket, Ulain Ferenc, a védőügyvédje, szünet elrendelését kérte a bíróságtól. Nem tudjuk, hogy pontosan mi zajlott le köztük, de amint visszajöttek a tárgyalóterembe, Kádár bejelentette, hogy eláll a bizonyítástól, „és ezennel nyakamat a hurokba dugom”.

A vádbeszéd során Ulain csupán azzal magyarázta a pálfordulást, hogy „a nemzetnek nem érdeke, hogy ezeknek a dolgoknak a részleges vizsgálatába most belemenjünk”. Ugyanakkor kérte védence felmentését arra hivatkozva, hogy Héjjasnak sokkal nagyobb „feldicsérői vannak”, például Horthy Miklós, aki látogatóban is volt a Héjjas-családnál. „Hát ez nem sokkal nagyobb földicsérése Héjjas Ivánnak, mint Kádár Lehel ártatlan cikke?” – tette fel az alig burkoltan költői kérdést. Ezzel jelezte, hogy Héjjas megjelenhet az államfőnél, s „órákon keresztül bizalmas, sőt baráti beszélgetésbe merülhet vele”. Másnap Héjjas azt nyilatkozta a Szózatnak, hogy soha senki előtt nem beszélt arról, hogy akkoriban kapott-e parancsot vagy sem, „tetteimért vállalom a felelősséget” – mondta a lapnak.

A bíróság végül bűnösnek mondta ki Kádárt és 500 ezer korona pénzbüntetésre ítélte. Az indokolásban tényként állapították meg, hogy Héjjas Iván parancsára Zbona és társai gyilkosságokat követtek el. Az ítélőtábla és a Kúria az ítéletet jóváhagyta.

Évfordulók – hogyan tovább?

Domonkos a fenti forrásokra nem hivatkozik, lábjegyzetei átböngészése után megállapítható, hogy önálló levéltári kutatásokat nem végzett, de a korabeli sajtóanyag alapos elolvasását is megspórolta. Itt kell ugyanakkor megemlíteni, hogy ezek a viták úgy zajlanak, hogy Héjjas Ivánról és az ún. Héjjas-különítményről, de úgy egyáltalán a több tucatnyi különböző más gyilkosságot végrehajtó (fél)katonai alakulatokról sem készült átfogó történeti munka az elmúlt száz évben. Csakúgy a fehér-, mint a vörösterror átfogó, szaktudományos megírása várat még magára.

Azért éreztem különösen fontosnak a fenti eset bemutatását, mert ha ilyen ügyekben sem vagyunk képesek nemzeti minimumot kialakítani, ha politikailag vagy ideológiailag motivált értékítéleteinknek szolgáltatjuk ki az egy évszázaddal ezelőtti közös történelmünket, ha nem akarjuk felismerni a nyilvánvalóan bűnös és követésre méltatlan cselekedeteket, akkor sosem fogunk tudni egymással dűlőre jutni, s rég viták fogják gúzsba kötni jelenünket.

A szerző a Clio Intézet társ-ügyvezetője.