A hitleri faj- és élettér-elméletből simán levezethető a zsidók és a marxisták (azon belül a Szovjetunió) kiirtására irányuló szándék, de a Mein Kampf 1926-os megjelenése után 12 évnek kellett eltelnie, hogy az elméletet gyakorlatba ültessék. Addig senki nem hitte el, hogy a 67 milliós Németországban, ahol 1933-ban félmillió zsidó élt, kiirthatnak egy teljes népcsoportot. Hiszen a német zsidók többsége asszimilálódott, német nyelven beszélt, és Németországért harcolt az első világháborúban. Senki nem látta, milyen fordulatnak kellene bekövetkeznie, hogy ez megváltozzon. De az 1938. november 9-éről 10-ére virradó éjszaka – amit ma már csak Kristallnacht, azaz kristályéjszaka néven emlegetünk – az első lépés volt a holokauszthoz vezető úton.
Alig néhány hét telt el azután, hogy a nácik hatalomra jutottak Németországban, máris bojkottot szerveztek a zsidó üzletek ellen. Aztán jött a numerus clausus – a zsidók arányának korlátozása a felsőoktatásban és a tisztviselői pozíciókban –, majd két évvel később a nürnbergi faji törvények, amik a zsidók és nem zsidók közti házasságot is megtiltották.
A nácik felsőbbrendűségi hajlama már itt megmutatkozott, de akkor úgy tűnt, hogy a zsidókat is csak annyival tartják alacsonyabb rendűnek, mint bárki mást. Ezt alátámasztja, hogy bár csak a németek lehettek birodalmi polgárok (Reichsbürger), mindenki mást, köztük a zsidókat is az alacsonyabb rendű állampolgár (Staatsangehöriger) kategóriába soroltak. Noha Nietzsche Übermensch-elméletét a nácik simán közös nevezőre hozták a hitleri fajelmélettel, fontos különbség, hogy Nietzsche prófétája, Zarathustra a saját fejlődése által, önmaga meghaladásával akart magasabb rendűvé, emberfölötti emberré válni. Hitler megelégedett azzal, hogy kinevezett egy népcsoportot alacsonyabb rendűnek, akiket ki lehet irtani.
A náci párt kezdetben még ügyelt a látszatra: nem akartak úgy tenni, mintha ők ütöttek volna először. A Reichstag felgyújtásakor is a kezükre játszott, hogy megtehették bűnbaknak a kommunistákat. A kristályéjszakához – a zsidók elleni erőszakos pogrom kezdetéhez – a zsidó háttérhatalmat választották, mint ellenségképet. Csak a megfelelő ürügyre, egy casus bellire volt szükség, hogy elszabadulhassanak az indulatok – és rövidesen meg is kapták.
1938. október 28-án a nácik tizennyolcezer zsidót tiltottak ki Németországból, arra kényszerítve őket, hogy a szomszédos Lengyelországba meneküljenek. A lengyelek azonban nem engedték át őket a határon. A kitaszítottak a német–lengyel határ közti senki földjére szorultak, Zbąszyń város közelében. Köztük voltak egy Párizsban élő lengyel zsidó fiú, Herschel Grynszpan szülei is.
November 7-én reggel a 17 éves Grynsznpan revolvert vásárolt, becsöngetett a rue de Lille-en található német követségre, ahol rálőtt Ernst vom Rathra, a párizsi német követség egyik diplomatájára. Grynszpan a szülei sorsa miatt érzett elkeseredése miatt hajtotta végre a merényletet. (Eredetileg Welzeck grófot, a nagykövetet akarta agyonlőni, de csak a titkárával találkozott.) Vallomásában később is megerősítette, hogy személyes indulatok vezérelték.
Csak egy ember vagyok, aki teljesítette a kötelességét. Nem sajnálom, amit tettem. Azért lőttem, hogy megbosszuljam a szüleimet, akik nyomorban élnek Németországban.
A nácik viszont kaptak az alkalmon, hogy a maguk hasznára fordítsák a merényletet. Joseph Goebbels birodalmi propagandaminiszter sikerrel tüzelte föl az antiszemita indulatokat.
Hol volt Grynszpan az utóbbi három hónapban? Ki támogatta őt? Ki gondoskodott számára hamis útlevélről? Ki tanította meg lőni? [...] Nincs kétség, hogy egy zsidó szervezet rejtegette, és szisztematikusan felkészítette arra, hogy végrehajtsa ezt a cinikus bűncselekményt. [...] Hol kell keresnünk az embert, aki a színpad mögött rejtőzik? Nagy, külföldi zsidó lapok hetek és hónapok óta arra uszítanak, hogy a világ harcoljon Németország ellen, és gyilkolják meg a nemzetiszocialista rendszer vezető képviselőit.
Vom Rath két nappal később, november 9-én belehalt a lövés okozta sérülésbe. Ez véletlenül egybeesett a müncheni sörpuccs kezdetével, ami piros betűs dátum volt a nácik naptárában. Von Rath haláláért a nácik egy egész népcsoporton álltak bosszút.
Az 1938. november 9-éről 10-ére virradó éjszaka egész Németországban támadásokat indítottak a zsidók ellen. Látszólag spontán akció volt, mintha a német nép akarna bosszút állni Von Rath haláláért. De az ellencsapást valójában a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt paramilitáris egysége, a Sturmabteilung (SA) és a Hitlerjugend hajtotta végre – csak civil ruhába öltöztek, hogy népharagnak álcázzák magukat.
Árulkodó volt, hogy ez a népharag sebészi pontosságú volt, mint egy dróntámadás. Egyetlen nem zsidó épületben, személyben vagy intézményben sem esett kár. A támadók két nap alatt több mint 250 zsinagógát gyújtottak föl. Több mint 7000 zsidó kereskedő üzletét rombolták le és fosztották ki. Több tucat zsidót lincseltek meg Németországban, Ausztriában és a Szudéta-vidéken. A zsidó kórházakat, temetőket, iskolákat és otthonokat is hasonló támadások érték. A pusztítás Berlinben és Bécsben volt a legsúlyosabb, ahol a legnagyobb zsidó közösségek éltek.
A rendőrség és a tűzoltóság karba tett kézzel nézte az eseményeket, és nem avatkoztak be. Nem tehették, mert Reinhard Heydrich, a titkosrendőrség vezetője november 10-én hajnalban táviratot küldött a titkosrendőrség és az SA vezetőinek, ami a zavargásra vonatkozó instrukciókat tartalmazott. Megparancsolta, hogy a nem zsidók tulajdonában és épségében nem eshet kár; hogy a zsinagógákban található archívumokat el kell kobozni; és hogy annyi zsidót – lehetőleg életerős, fiatal férfiakat – kell kézre keríteni és letartóztatni, amennyit csak lehetséges.
Betört kirakatok és ablakok üvegcserepei borították az utcákat – ezért nevezték el a pogromot Kristallnachtnak, azaz kristályéjszakának.
Már ez is elég lett volna ahhoz, hogy évtizedekkel később is szégyenkezve gondolhassunk vissza rá – pedig a java csak ezután következett. November 12-én a náci párt egymilliárd birodalmi márka kártérítésre kötelezte a németországi zsidó közösséget; ez nagyjából 400 millió amerikai dollárnak felel meg. Nemhogy a biztosítás nem vehették föl a lerombolt üzleteik és épületeik után, de még vagyonelkobzásra is ítélték őket. Nem termelhették újra a pénzt, mert az üzleteiket csak akkor nyithatták újra, ha az üzletvezetést átadták egy árja strómannak.
Az SS és a Gestapo több mint harmincezer zsidót tartóztatott le, akiket koncentrációs táborokba küldtek: Buchenwaldba, Dachauba és Sachenhausenbe. Bevezették a kijárási tilalmat: a zsidók csak bizonyos órákban hagyhatták el az otthonaikat. A zsidó fiataloknak addig sem engedték, hogy játszótérre, múzeumba vagy uszodába járjanak, de ezután a közoktatásból is kitiltották őket.
Ez volt az első alkalom, hogy a náci rezsim tömegesen és szisztematikusan különítette és lehetetlenítette el a zsidókat, pusztán a származásuk alapján.
A táborokban több százan haltak meg; csak azokat engedték szabadon, akik megígérték, hogy elhagyják Németországot.
A keresztény egyházak nem emeltek kifogást a történtek ellen, sőt: egyes egyházvezetők még üdvözölték is a történteket. A protestáns lelkészek Luther Márton zsidóellenes kiáltványát, az 1543-as pamfletjét, A zsidókról és hazugságaikról-t emlegették, ami a brit történész, Diarmand MacCulloch szerint a kristályéjszakát előkészítő tervezetének is beillett. Martin Sasse, a thüringiai lutheránus egyházszervezet püspöke (és buzgó náci párttag) egyenesen ünnepelte azt az általa sorsszerűnek tartott tényt, hogy Luther születésnapján zsinagógák lángolnak Németországban.
Csak kevesen voltak olyanok, mint Julius von Jan vagy Helmut Gollwitzer, akik a prédikációikban a nyilvánosság előtt is elítélték a kristályéjszakát. A katolikus egyház egy levélben ugyan nyíltan bírálta a nácikat a faji megkülönböztetés miatt, de az egyházak intézményként nem kezdtek szervezett ellenakcióba.
A magányos ellenállók sem számíthattak a nácik jóindulatára. Egy lelkipásztort, aki kifizette egy zsidó rákbeteg kezelési költségeit, 1941-ben több hónap börtönbüntetésre és pénzbírságra ítéltek. 1943-ban egy protestáns plébánost küldtek a dachaui koncentrációs táborba, amiért a nácik ellen beszélt; itt halt meg néhány hónap múlva. Egy katolikus apácát 1945-ben azért ítéltek halálra, mert zsidókat bújtatott.
A nemzetközi közvélemény viszont felháborodott a történteken. Noha a New York Times címlapja még azt hirdette, hogy Goebbels állította le az erőszakot, a Life tudósítója már egyértelműen a nácik őrjöngéséről beszélt. Náciellenes mozgalmak szerveződtek Észak-Amerikában és Európában. Az Egyesült Államok, noha nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Németországgal, hazarendelte a nagykövetét. A brit kormány elindította a Kindertransport-programot a hazájukból elüldözött gyerekeknek. A közvélemény a náci rezsim ellen fordult; egyes politikusok szerint egy ilyen lépésre csak hadüzenettel lehetett reagálni.
Az 1938 novemberében történt események után már sejteni lehetett, hogy mi lesz a zsidókérdés végső megoldása, az Endlösung: a népirtás. Ezt már a nácik sem titkolták: az SS lapjában, a Das Schwarze Korpsban azt írták: „elpusztítani tűzzel és karddal”. A pogrom utáni napon Hermann Göring arról beszélt, hogy
a zsidó problémára meglesz a megoldás, ha a közeljövőben a határainkon túlnyúló háborút vívunk – akkor egyértelmű lesz, hogy be kell nyújtanunk a zsidóknak a végső számlát.
A zsidók társadalmi, gazdasági és politikai helyzete tarthatatlanná vált; sokak szerint ez volt a holokauszt kezdete. Ahogy a történész Max Rein fogalmazott 1988-ban:
Eljött a kristályéjszaka... és onnantól fogva minden megváltozott.
Borítókép: Ernst vom Tarth temetése Düsseldorfban 1938. november 17-én. Fotó: Getty Images Hungary.
(HMM | Múlt-kor | Sófár | Wikipedia | Holocaust Encyclopaedia |Encyclopaedia Britannica)