A pszichoaktív szerek kutatása során Arthur Stoll szerveskémikusnak a bázeli Sandoz kutatólaboratóriumában 1918-ban sikerült elkülönítenie az anyarozsból az ergotamint, ami egyike az ergot alkaloidoknak, az ergotizmust (anyarozsmérgezést) okozó gomba egy megkeményedett képződményében található méreganyagoknak. A szert, az akkor már évszázadok óta ismert érszűkítő hatásának köszönhetően főleg a nőgyógyászatban, szülések során használták méhösszehúzó és vérzéscsillapító hatása miatt. Továbbá a mai kutatók a középkorban tomboló táncoló járványokat is ennek a mérgezésnek tulajdonítják. A harmincas években angol és amerikai kutatóknak sikerült izolálni az ergot alkaloidok közös építőelemét, amelyet lizergsavnak (lysergic acid) neveztek el. Ennek hatására 1935-ben Stoll munkatársa, Albert Hofmann újra elővette a Sandoz cég anyarozzsal kapcsolatos kutatásait. Többféle származék előállítása után 1938. november 16-án jutott el a 25. anyag, a lizergsav-dietilamid felfedezéséhez, aminek az LSD-25 megnevezést adta. A kísérleti állatok enyhe nyugtalanságát leszámítva nem volt szignifikáns hatása.

A kutatás tovább folyt, újabb vegyületeket állított elő. Viszont sejtette, hogy a 25. vegyületnek a korábbi vizsgálat eredményein kívül további tulajdonságai is lehetnek, ezért öt év után, 1943. április 16-án, újra elővette az LSD-25-öt. A vizsgálat közben azonban szokatlan dolog történt, szédülni kezdett, majd olyan kábult állapotba került, hogy délután haza kellett mennie.

Otthon lefeküdtem, és bódulatszerű, de nem kellemetlen állapotba merültem, amire rendkívül élénk fantáziálás volt jellemző. Az alkonyatban csukott szemmel – a napfényt zavaróan élesnek érzékeltem – szakadatlanul fantasztikus, rendkívül plasztikus képek, és intenzív, kaleidoszkóp-szerű színes forgatag lepett meg. Körülbelül két óra múlva ez az állapot eltűnt. [1]

Mivel gyanította, hogy a legkörültekintőbb munkavégzés ellenére a bőrére került LSD-oldat miatt történhetett a dolog, április 19-én megismételte a kísérletet 0,25 milligramm vízben feloldott LSD-25 só alkalmazásával. Az előző alkalomhoz hasonló állapotba került, beszélni is alig tudott, asszisztense segítsége kellett hozzá, hogy hazajusson.

Már a kerékpárral megtett hazafelé úton fenyegető formát öltött az állapotom. A látóteremben minden hullámzott és torz volt, mintha görbe tükrön át nézném. Úgy éreztem, hogy a kerékpárommal tapodtat sem mozdulok. Az asszisztensem később arról számolt be, hogy nagyon gyorsan tekertünk.[2]

Mire hazaért, egyre rosszabbul lett, minden erőfeszítése ellenére úgy érezte, hogy széthullik körülötte a világ, egy démon vette át a hatalmat a teste, az érzékei és a lelke felett. Viszont ahogy múlt az ijedtsége és lassan visszatért a valóságba, egyre boldogabbnak érezte magát.

Innentől valójában elkezdtem élvezni a – csukott szemem mögött tovább tartó – színek és formák hallatlan játékát. Kaleidoszkópszerűen változva leptek meg tarka, fantasztikus képzetek, amelyek körökben és spirálokban nyíltak és csukódtak be újra, szín-szökőkutak fakadtak, átrendeződtek és keresztezték egymást egyetlen töretlen folyamban. Különösen érdekes volt, ahogy az összes akusztikus észlelésem, például a kilincs vagy elhaladó autó hangja optikai érzékletté vált. Minden hang egy formában és színben megfelelő, élőn változó képet produkált. [3]

Hofmann önkísérlete után a zürichi egyetemen próbálták pontosan behatárolni az újonnan felfedezett szer pontos hatását és esetleges felhasználási területeit. A nácik már a II. világháború alatt kísérleteztek pszichoaktív szerekkel, a negyvenes évek végétől pedig a CIA is kutatta a hírszerzésben vagy vallatás során alkalmazható „igazságszérumokat”. 1954-ben a CIA hathatós közbenjárásának köszönhetően az LSD amerikai gyártása is beindult. Az ötvenes években már több országban kísérleteztek vele, például az NSZK-ban, Csehszlovákiában, Hollandiában, Angliában és Olaszországban.

Ehhez hasonló állapotot addig csak a meszkalinnal, a mexikói Lophophora williamsii kaktuszból kinyert pszichoaktív anyaggal tudtak elérni. A prekolumbián indiánok által szakrális drogként használt növényt a XX. század első évtizedeiben már szintetikusan is előállították. Viszont az LSD hatásfoka messze meghaladta a meszkalinét, legalább ötezerszer, de akár tízezerszer is hatásosabb lehet.

Az LSD a központi idegrendszert élénkíti, ugyanis a merev, többgyűrűs váza a központi idegrendszer neurotranszmittereihez hasonló szerkezeti elemeket tartalmaz. Az egyik az adrenalinban, a noradrenalinban és a dopaminban jelenlévő sajátságos fenil-etil-amin vegyület, ezt az alapvázat tartalmazza többek között a meszkalin is. Az LSD másik jellemző alkotórésze a szerotoninban található meg, amely többek között egyes hormonális folyamatok és a bioritmus szabályozásában is szerepet játszik. A szerotonin zavara súlyos pszichiátriai tüneteket, például szorongást és depressziót idézhet elő. Az agy szerotoninszintjének növelésével jön létre az LSD hallucinogén hatása.

Csak a hatvanas években merült fel, hogy esetleges toxikus hatása maradandó vagy örökletes testi, illetve idegrendszeri elváltozásokat okozhat. Egyes eredményeket megcáfoltak, azonban hosszútávú hatása jelenleg sem teljesen ismert. Annyi biztos, hogy jelentős pszichikai hatásához képest kevésbé mérgező és nem addiktív anyagról van szó, ellenben például az opiátokkal vagy amfetaminokkal. Ugyanakkor az LSD hatása képes olyan súlyosan zavarodott állapotot előidézni, amelyek során az azt használó személy potenciális veszélynek van kitéve.

Az ötvenes évek végére az LSD kikerült a kutatólaboratóriumok falai közül. Pszichoaktív hatásából eredően az alkotói produktivitás felfokozását várták tőle. Az első önkísérletek során írók, zenészek, a művészvilág számos képviselője tette próbára a hatását. Az egyik leghíresebb alany Aldous Huxley volt, aki Az észlelés kapui, illetve a Menny és pokol című könyveiben írta meg meszkalin hatása alatt tapasztalt élményeit. A később LSD-guruvá váló Timothy Leary eredetileg a Harvardon tanított pszichológiát, majd a hallucinogén anyagok egyetemen zajló kutatásához csatlakozva próbálta ki például a varázsgombát. 1961-ben tért át az LSD-re, aminek segítségével egy új, univerzális társadalmat szeretett volna létrehozni, amelyben

el kell veszteni a józan eszünket, hogy használjuk a fejünket. [4]

Allen Ginsberg költő 1959-ben próbálta ki először az LSD-t egy Palo Alto-i kísérleti laboratóriumban, ami után az egész Egyesült Államokban népszerűsíteni kezdte annak jótékony hatását. A Száll a kakukk fészkére című regény írójával, Ken Keseyvel és annak társaságával, a Merry Pranksterekkel egy átalakított iskolabuszban indultak el a nyugati parttól a keleti partra, hogy ott meglátogassák Timothy Learyt. A két közösség LSD-vel való viszonya nem is állhatott volna távolabb egymástól. Ginsberg és a Merry Pranksterek olyan környezetben vették be az LSD-t, amelyben bármi megtörténhet, sőt, általában ők maguk teremtettek néha veszélyes és félelmetes helyzeteket, hogy meglássák, mi fog történni velük. Ezzel szemben Leary és a League for Spiritual Discovery közössége egyfajta spirituális, bensőséges elmélkedésnek fogta fel az LSD-élményt, amit csak nyugodt környezetben lehet bevenni.

Az LSD hatására új művészeti irányzatok is létrejöttek, újságok, zenekarok, képzőművészeti alkotások népszerűsítettek egy egészen új életfelfogást és életmódot. A kreativitás kielégítésével együtt az LSD rövidesen a szórakozás eszközévé is vált. Főleg az Egyesült Államok nyugati partvidékén, elsősorban a San Francisco-i Haight-Ashbury negyedben, vagy a Los Angeles-i Sunset Strip környékén élő és alkotó hippiközösségek használták előszeretettel a „savat” (acid).

A korszak művészetének egyik legjellegzetesebb példái a pszichedelikus Fillmore poszterek. A San Franciscó-i Fillmore Auditorium volt a hatvanas években népszerű, illetve feltörekvő zenekarok koncertjeinek színhelye. A pacaszerűen elfolyó betűket azonban nagyon nehéz volt elolvasni, ha az ember nem volt betépve.

Elterjedtek az LSD-partik is, az elsőt 1965 novemberében szervezték Ken Babbsnél, az egyik Merry Pranksternél, Santa Cruz közelében. Ezek általában koncertek voltak, például a Warlocks (a későbbi Grateful Dead) vagy a Jefferson Airplane közreműködésével, miközben a szervezők folyamatosan LSD-vel látták el a résztvevőket. A koncertek közben gyakran fényshow-kat is rendeztek, pulzáló, színes tintapacák diaképét vetítették ki az együttesekre (ez később a Pink Floyd védjegyévé vált).

Lyndon B. Johnson elnök 1966-ban Kaliforniában betiltotta az LSD és a hozzá hasonlatos hallucinogén szerek engedély nélküli használatát. San Franciscóban stílszerűen az illegálissá nyilvánítás évfordulóján, 1967. október 6-án szerveztek felvonulást a Hippi halálának alkalmából, amellyel formailag a hippikorszak is lezárult. Persze az LSD-használatnak ez sem vetett gátat, maga a szer és az annak hatására létrejött ifjúsági szubkultúra a mai napig fellelhető.

(Borítókép: Wikipedia)