Ügyes megoldás, bár a 19. században romantikus stílben újjáépített Zichy kastély belsejében kissé váratlan egy erdélyi vasútállomással találkozni: a várpalotai Trianon Múzeumba belépve százéves kis zöldablakos épület imitációjába jutunk, fent áthúzva a magyar nyelvű állomástábla, a padon erdélyi menekült bábuként is kétségbeesett figurája. Egy a Csonka-Magyarországra induló 450 ezer közül.

A trianoni menekültek, a határon túlra került magyar középosztály tragédiáját megjelenítő jelenet hatásos és informatív, a kiállítás egyik jobban sikerült része, miközben a Trianon Múzeum egésze legalább annyira eklektikus, mint a környezete. Az Ybl Miklós tervei szerint épült mai kastélyépület ma (mérsékelt érdeklődésnek örvendő) jobboldali zarándokhely, közvetlen szomszédságában háromemeletes lakótelep, mögötte a Bakony Harckiképző Központ laktanyája. ‘56 után a munkásőrök itt fogták és a kastély lerohadt épületében verték a politikailag veszélyesnek tartott elemeket; a Zichy kastély volt már tiszti kaszinó, kommunista pártszékház, 2004 óta pedig hivatalosan is Trianon Múzeum.

A recepción éppen szívküldi szól a Dankó Rádióból, a kisboltban gazdag revíziós kínálat (Szeressük vissza Magyarországot falvédő, 7500 Ft; 64 vármegyés lap rovásírás ABC-vel, 1100 Ft; trianonos magyarkártya pakli Károlyival, Horthyval, Clemenceau-val; legjobb a Magyarország! Én így szeretlek! feliratos Nagy-Magyarország matrica), a vendégkönyvben az utolsó bejegyzések:

Ezt minden magyarnak látnia kellene

Csodálatos és megrendítő élmény

A kiállítás megerősített magyarságomban!

A felnőtt belépő 1200, diák-nyugdíjas félárú, a kiírás szerint azonban a múzeum megtekintése „külső-magyarországiak (az 1920 után Magyarországtól elszakított területeken élők) számára ingyenes”.

Sok fizető vendégtől nem kell tartani. 2017-ben éves szinten 8024 látogató volt, ebből teljes árú belépőt összesen 575-en vásároltak, ami egy kisvárosi múzeumnak is kevés. Hiába kiemelt célpont Veszprém, a Balaton, a Bakony, a szocialista iparvárosi lét után önmagát kereső Várpalota kiesik a bejáratott turistaútvonalak közül, a nyolcas új elkerülőjén már át sem gurulnak a városon.

Sokáig csak a szervezők lelkesedésére és a revíziós ellenkultúrára tudott támaszkodni, a kiállítási anyagok elég esetlegesnek tűntek. Kívül a hivatalos intézményrendszeren, gyenge kapcsolatokkal a hivatalos történettudomány felé inkább csak jobboldali zarándokhelyként működött – utóbbi most is áll, de a politikai viszonyrendszere mára megváltozni látszik.

Míg korábban jobbikos bekötésű helynek számított, ma már egyre nagyobb állami támogatások érkeznek. A Trianon Múzeum első évtizedében rendszeresen helyt adott a Jobbik és a Hatvannégy Vármegye június 4-i megemlékezéseinek, az intézmény rajta volt a nemzeti rock térképén, a parlamentben pedig Szávay István és Dúró Dóra szorgalmazta először a költségvetésbe való bekerülését.

2010-ig ugyanis egyáltalán nem kaptak állami támogatást. „Ezekben az években, amikor este 10 órakor a jéghideg Trianon Múzeumban néha megálltam, akkor eszembe jutott, hogy vajon Tel-Avivban, amikor 1970-ben, mondjuk, egy magánember megállt volna a saját maga által összegrundolt holokauszt-kiállítás közepén, és átgondolja, hogy az izraeli állam akadályozza, pénzt nem ad és gyakorlatilag féllegalitásba szorítja az ő tevékenységét” – jellemezte a helyzetet parlamenti bizottsági meghallgatásán a múzeumot vezető Szabó, aki botránynak érezte, hogy „egy civil kezdeményezésnek kellett képviselnie a legnagyobb magyar tragédia közvéleményben történő megjelenítését”.

A Fidesz győzelme után már jött némi költségvetési forrás, de a 2014-ig csak évi kb. 50 millió forintot kaptak. Mostanra ez az összeg szépen kikerekedett. Állandó költségvetési sort kaptak, 2018-ban már 1 milliárd 77 millió forint volt a költségvetésük, a korábban szinte csak saját magára számítható intézménynek ebből minimális a saját bevétele. Az idei központi költségvetésből 350 millió forint a működési támogatásuk, de a Bethlen Gábor Alap is adott nekik másik 350 milliót, ebből vásárolták meg Várpalotától néhány kilométerre Gömbös Gyula hajdani vadászkastélyát és a környező területet. Ott már működik a Nagy Magyarország Park székely dézsafürdővel, az elszakított részekről elnevezett vendégházakkal, Nagy-Magyarország lakókocsiparkkal, Kárpátia Kempinggel, Nem felejtünk Ajándékbolttal.

Amikor Szabó Pál Csaba 2015-ben a Parlamentben kért komolyabb támogatást, azt mondta, 100 millió forint pluszból egy éven belül európai szintre emelné a Trianon Múzeum kiállításait. Most, hogy a kormány deklaráltan „egyetért a Trianon Múzeum Alapítvány múzeumfejlesztési programjának, ingatlanfejlesztésének, valamint működésének támogatásával”, és ezt anyagilag is rendesen kifejezi, érdemes megnézni, mit sikerült megvalósítani az ígéretekből.

A múzeum Hamvas Bélától származó jelmondata, a „semmi lázadás, de semmit sem engedni” már kint is olvasható. itt, az Apponyiról elnevezett kis parkban rögtön két Trianon-emlékmű, egy fakereszt, alatta a Népek Krisztusa Magyarország feliratú kőtömb, kicsit arrébb leszíjazott turulmadarat ábrázoló szobor. Bent a kiállítási anyag bővült és egy-egy újabb rész már sokkal professzionálisabb, ilyen például a vagonlakó menekültnyomort bemutató vasúti kocsit, de közben sok minden van még a szedett-vedettnek látszó dolgokból. Az ötletesebb megoldások és sokszor tényleg informatív források poros, a kiállítás egészébe nem illeszkedő anyagokkal váltakoznak. Nem világos például, miért is van itt egy Szeleczky Zitának szentelt szoba azon kívül, hogy van némi kultusza a jobboldalon – a színésznőről egyébként az Amerikai Figyelő kiállított cikkéből megtudhatjuk, hogy „azért kellett bűnhődnie, mert magyarnak és tehetségesnek született”.

A vesztünkre törő idegen erők miatt ok nélkül bűnhődő ártatlan magyarság toposza általában is meghatározó a kiállításon. A magyar golgota bemutatása az egész múzeum esszenciája, de ezt a „fekete arcképcsarnok” sűríti legtökéletesebben magába. Miközben a hangszórókból erősödő gyászzenétől kísérve baktatunk a fekete drapériával körbevont csigalépcsőn az emeletre, a trianoni felelőskeresők kész tablót kapnak a jobboldali mitológia főgonoszairól. Egészen vegyes társaság ez a nemzetiségi mozgalmak vezetőitől Masarykon és Clemenceau-n át a néhány napig hadügyminiszter Linder Béláig és a közoktatási népbiztos Pogány Józsefig.

A differenciálatlanul és egyoldalúan tálalt felelőslista olyan, mintha egy megbántott kisgyerek állította volna ki, mindenkit odavéve, akik szerinte csúnyán viselkedtek vele – történelmi reflexió helyett láthatólag a bűnösök felmutatása a cél. Károlyi Mihályról („a démoni dilettáns” – olvashatjuk róla Herczeg Ferenc tollából) a szöveg megismétli a népszerű Trianon-legendát arról, hogy az ország védelmére alkalmas hadsereget ideológiai megfontolásokból szerelte le, miközben ez a kiállítás is összemossa a tanácsköztársaságot a köztársasági hagyománnyal.

De nem csak nemzetárulás van és defetizmus, a kiállításon hangsúlyosan jelenik meg a helyenkénti magyar védekezés, Prónay és a Lajtabánság története, Balassagyarmat, a soproni népszavazás és a Székely Hadosztály máshol is erősödő kultusza jó kis korabeli felhívásokkal rekrutáló plakátokkal. Igaz, az, hogy Kratochvil Károly végül kénytelen volt letenni a fegyvert a románok előtt, már nem annyira hangsúlyozódik.

A Trianon Múzeum egyszerre jeleníti meg és közvetíti reflektálatlanul a Horthy-kultuszt és a két világháború közötti irredenta mozgalmat. Ennek tárgyi emlékei a falinaptáraktól a falvédőkig és korabeli játékokig kifejezetten érdekes, csak nem kapunk hozzá semmilyen értelmezést azon kívül, hogy ez az alapvető azonosulási pont, amihez vissza kell térnünk.

Szabó Pál Csaba, aki elmondása szerint a magyar népmesékből és a Magyar úriasszonyok lapjából tanult meg olvasni, a múzeumát nemzetpolitikai intézményként határozza meg, az elvett területekért pedig nemzetközi kárpótlást követel. A múzeumban olvasható, sajátos Trianon-misztikumot tükröző ars poeticája szerint

Reménytelenül, konokul, könnyes szemmel soroljuk az emlékezés csodatévő történeteit;

de, mint arról nemrég a Pesti Srácok kocsmájában beszélt, van ennél gyakorlatiasabb célja is: „a vonatkoztatási keretek visszafoglalása”, az összes magyar tankönyv átírása úgy, hogy még a matekfeladatokban is trianoni témák legyenek. Mint mondja, Trianon messze a legnagyobb trauma, nincs versenytársa, de a magyarok ezt elfelejtették, miközben Amerikából naponta jönnek az újabb holokausztfilmek.

A múzeumban a nemzeti mitológiagyártás mellett van több jó dolog is, mint például a Trianon után az elszakított területeken lerombolt magyar szobrok emlékének alapos összeállítása a székelyudvarhelyi Vasszékelytől a segesvári Petőfin át a szétvert pozsonyi Mária Terézia-szoborig. A maga nemében az elmúlt évek magyarországi turulszobor-dömpingjének dokumentálása (ezektől a múzeumban 105 fotót állítottak ki) szintén tanulságos, ahogy az I. világháború előtti osztályterem is érdekes körben az alattvalókból magyar nacionalistákat faragni igyekvő nemzeti-történelmi képekkel képek.

Más kérdés, hogy erre a nemzetiesítő folyamatra szintén nincs semmilyen reflexió, ahogy a nemzetiségi ellenmozgalmak megértése is teljesen hiányzik. A tanító bábuja melletti táblán a Historia est magistra vitae krétafelirat érdeklődés hiányában magányosan porzik – tanulságkeresés helyett itt inkább úrfelmutatás történik nemzeti misztikus kivitelben, egy kimerevített, idealizált Nagy-Magyarország díszletei között.

„A történeti professzionalizmus e szcéna lényegéből adódóan alárendelődik a mítoszalkotásnak és annak az identitáspolitikának, amelynek erre a mítoszra szüksége van” – írta a Trianon Múzeumról is a mai trianonozást kutató Feischmidt Margit. A szociológus szerint itt egy olyan új emlékezetpolitika kialakítását ambicionálják, amely nem a történész szakma szabályai szerint működik, hanem az általuk értelmezett nemzeti érdekeket szolgálja.

Erre a növekvő támogatásokkal a most már beépített költségvetési forrásokkal rendelkező magánmúzeumnak egyre nagyobb tere nyílik. Szabó Pál Csaba régóta szeretné elérni, hogy a Trianon Múzeum Budapestre költözhessen, korábban a városligeti Vajdahunyadvárat nézte ki erre a célra, de ez idáig nem jött össze. tudomásunk szerint a volt székelyudvarhelyi polgármester Szász Jenő ugyan nagyon támogatta ebben, de ezt nem sikerült keresztülvinnie a Liget Projekten, amiben Baán Lászlónak nagy segítsége volt az agrárminisztérium, akik nem akarták elköltöztetni a Mezőgazdasági Múzeumot. A Trianon Múzeum így évi pár ezer látogatót vonzva, jobboldali zarándokhelyként funkcionálva egyelőre marad egy posztszocialista kisvárosban, hogy szándéka szerint onnan állítsa elő „a Kárpát-medencei stratégiai gondolkodás fundamentumát”.

(Borítókép: Bődey János / Index)