Kihalt laktanyával nem csak Vas megye van tele, a szovjet erők Veszprémben is nagy számban állomásoztak. Többek között Hajmáskéren is, ám az ottani, kastélyszerű katonavárost nem nekik köszönhetjük, hanem még az Osztrák–Magyar Monarchiának, ami a 20. század eleji, nagyszabású fegyverkezési láz indításaként döntött úgy, hogy óriási tüzérlaktanyával erősíti európai pozícióját. Majdnem száz évvel később, tökéletes keretként zárta le a hajmáskéri laktanya történetét, hogy innen indultak haza az első szovjet csapatok a megszállás után. A laktanya jövője ma erősen kérdéses, csak az tűnik biztosnak, hogy az állapota tovább romlik.

A Monarchia büszkesége

Az 1900-as évek legelején egész Európában érezhető volt a politikai feszültség, aminek hatására általános fegyverkezés indult szinte minden vezető hatalomban. Ez alól az Osztrák–Magyar Monarchia sem volt kivétel, főleg azután, hogy a 19. század második felére mennyiségileg ugyan még meghatározó, minőségileg viszont már egyre romló szintet képviselt a Monarchia hadereje.

Ezt ellensúlyozandó, Bécs a század legelején minden korábbinál drasztikusabb és gyorsabb ütemű haderőreformot indított, aminek fő területe a tüzérség és a laktanyák fejlesztése volt. Az egyik ilyen helyszín az állandó nyári lőgyakorlatok területe, a Gyulafirátót és Hajmáskér közötti lőtér lett, ami mellé a Monarchia legnagyobb laktanyáját kezdték építeni I. Ferenc József parancsára. Ez a lőtér a hossza miatt emelkedett ki a többi közül, nagyjából bármit lehetett tesztelni rajta – sőt még a mai napig is lehet, az elmúlt években NATO-gyakorlatokat is tartottak rajta, de harci helikopteres bevetésekre is használják a mai napig.

Az 5065 hektáros területet 1,8 millió koronáért vették meg, majd további 5,6 millió koronába került az építkezés, ami aztán idővel, további fejlesztéseknek köszönhetően kicsit még drágább lett. A végeredmény 1909-ben a kor legmodernebb közép-kelet-európai laktanyája lett 56 épülettel, 260 tiszttel, 2000 tüzérrel, 1030 lóval és 100 ágyúval.

A tervezésre a kor felkapott építészpárosát, egyben egyik legfoglalkoztatottabb vállalkozóit, Kondor Mártont és Feledi Józsefet kérték fel, akik szó szerint új várost képzeltek el, 10 holdas parkkal, mesterséges tórendszerrel, 60 épülettel. A terv a kor villaépítészetére jellemző, historizáló stílusjegyeket viselte magán, ennek köszönhetjük a kastélyszerű parancsnoki főépületet. E mellé egy mesterséges tóval díszített parkot is megálmodott Kondor és Feledi, ennek viszont ma már nyoma sincs, a második világháború után a szovjetek betemették, majd lebetonozták az egészet, de erről majd később.

Legnagyobb épített ékessége az ágyúk fővárosának az impozáns, díszes parancsnoki palota, esténként villamos lángokkal szegett félszáz (44 m) méter magas tornyával, berendezése fejedelmi kényelmével és hatalmas ünnepi termével

– lelkendezett a Vasárnapi Újság a hajmáskéri tüzérlaktanya kapcsán 1911-ben. Hiába készült el ugyanis 1909-re a komplexum, csak egy évvel később adták át, és csak újabb egy évvel később szentelték fel. Ráadásul a katonás dolgok iránt általában lelkesedő Ferenc József meg sem jelent az 1911. július 13-i ünnepségen, helyette három főherceg képviselte az uralkodó családot: Lipót Szalvátor tüzérségi főfelügyelő, József Károly lovassági tábornok, és az akkor a 2. császári és királyi tüzérezred hadnagyaként szolgáló Károly Albert.

A Kondor és Feledi által megálmodott katonaváros tényleg önálló egységként létezett Hajmáskér mellett. A falusiak csak a csendőrségtől kapott igazolvánnyal léphettek a laktanya területére, ahol lényegében minden megvolt ahhoz, hogy akár a külvilágtól elzártan működhessenek.

A 101 méter hosszú, egyszintes fogadóépület mögött két, egymással párhuzamos úton lehetett eljutni a 78 méter hosszú, 25 méter széles központi lovardáig, ami mellett két, egymással szembenéző, C alakú istálló volt. Az odavezető út mellett kilenc egyszintes épületben voltak a tiszti és legénységi lakások, ezek egyikében van jelenleg a Gábor Áron Általános Iskola. Maga a 101 méteres fogadóépület is csak részletében áll ma, a nagyját lebontották. A megmaradt 23 méteres darabját felújították, és jelenleg hadtörténeti kiállítás tekinthető meg benne. Ezektől jobbra helyezkedik el a kastélyszerű parancsnoki épület. 

Az egész komplexumot saját szennyvíztisztító telep, gőzzel és „dynamogépekkel” működtetett gépház, jéggyár, műhelyek, lőszerraktárak, léghajócsarnok, színház és kaszinó, kórház, templom, iskola, vágóhíd, tejgazdaságát szolgálta ki. Az épületeket keskeny nyomtávú, belső vasúthálózattal is összekötötték, ennek már nyoma sincs mára. Bár a felújítás nem érte el, a laktanya maradványának legérdekesebb épülete természetesen a 6000 négyzetméter alapterületű parancsnoki épület a maga 50 méteres, négy kisebb sarokbástyával és erkéllyel díszített tornyával.

Hadifogolytáborból internálótábor

Az első világháború alatt és után hadifogolytábort alakítottak ki a laktanya területén. Egyes források szerint ötezer, más források szerint háromszor ennyi szerb, orosz és olasz katonát tartottak itt fogságban. Ők 1914-ben a várpalotai brikettgyárban, 1916-ban pedig az inotai barakktábor építésén dolgoztak. A munkájukért pénzt is kaptak, az 1913-ban bevezetett magyar–német kétnyelvű koronát, ami csak a fogolytáboron belül volt elfogadott.

A Monarchia 1918-as bukása után, a fehérterror alatt a hadifoglyok helyét politikai elítéltek vették át az internálótáborrá átalakított telepen. „Igazi internálótábor eleinte csak Hajmáskéren működött, létrejötte 1919 őszére datálható, megszűnése pedig 1920 áprilisára. Az öthektáros területen fekvő, háromszintes, összesen 6000 négyzetméter alapterületű hajmáskéri kastély 1906-ban, tehát még az Osztrák–Magyar Monarchia idején császári és királyi tüzérségi lövőiskolának építették. Az utolsó biztosnak és hivatalosnak mondható létszámjelentés szerint 1920. március 15-én 1877 internált személyt őriztek Hajmáskéren. Az objektumra azonban a hadseregnek is szüksége volt, ezért aztán vissza is vették azt 1920 tavaszán” – írja Kovács TamásAz internálás mint rendészeti válasz állambiztonsági és államrendészeti kihívásokra 1919–1945 között című tanulmányában.

Az antant elleni hadicsel, és az állami prostituáltak

Az 1920-as visszavétel után a Ludovika Akadémia tisztképzőjeként is működött a laktanya, ahol a két háború között fejlesztett és beszerzett tüzérségi fegyvereket tesztelték. A Monarchia által épített központ újra megtelt élettel, sőt, időnként talán túl nagy élet is volt. Egy 1933-as parancsnoki jelentésből kiderül, hogy a táborban rendszeres orvosi vizsgálaton áteső, állami alkalmazottként dolgozó prostituáltak is voltak a legénység hangulatának javítására. A jelentést egyébként azért írták, mert az egyik főhadnagy részegen rántott fel egy kéjnőt maga mellé a lovára, majd a templom előtt átvágtázott vele az istállóba, ahol a nő beverte a fejét a szemöldökfába – eleveníti fel a kor egyik pillanatát Varsányi István Hajmáskér-kutató, helytörténész.

Ezután 1944-ben német, 1945-ben pedig szovjet kézre került – előtte viszont még jutott fontos szerep a legnagyobb magyar lőtérnek. A trianoni szerződés ugyanis magába foglalta azt is, hogy a lőporkészlet és a lőszergyárak nagy része mellett a Monarchia nehézlövegeit is fel kell számolni. A magyar hadsereg viszont ennek nem nagyon akart eleget tenni, így cselhez folyamodott. Ennek részeként egyrészt a lőtérre szállították az antant hatalmak által megsemmisített lövegek darabjait 1924 környékén, hogy a látványos páncéltemetőt figyelemelterelésre használják. Több, épen maradt löveget viszont elástak, köztük két 305 mm-es mozsarat, amikkel az elásás előtt még gyakorlatoztak is.

Csakhogy a francia–brit szövetség egyik ellenőre valahogy a nyomukra bukkant, és cövekekkel jelölte meg az elásott mozsarak helyét, hogy kiássák azokat. Amikor a hajmáskéri katonák látták, hogy nemzetközi diplomáciai botrány van kirobbanóban, az éj leple alatt áthelyezték a cövekeket, hogy ne találják meg a két ágyút. Ezek végül így biztonságban a földben maradtak, és bár a második világháború idejére elavultak, mégis bevetették őket a Románia elleni támadás előkészítéséhez – derül ki szintén Varsányi kutatásaiból.

A szovjetek verték szét, de nem úgy

A második világháború után a laktanyába a szovjet déli hadseregcsoport (DHDSCS) egységei kerültek, ezzel el is kezdődött a terület komolyabb átalakítása. Szinte mindenhol szétverték az angolvécéket, hogy a helyüket szovjet mintára pottyantósokra cseréljék, a templomból és a lovardából klubotcsináltak, az egyik legénységi lakóházból pedig iskola lett. Ők építették a parancsnoki épület köré a lakóteleppé formálódó panelházakat is, amikben a tiszteket szállásolták el.

A főépület mögött elterülő parkot sem kímélték. Az addigra már kiszáradt tavat feltöltötték és lebetonozták, a park fáinak nagy részét pedig kivágták, felsőbb utasítás miatt ugyanis maximum 8 méteresek lehettek csak a fák. A színház- és kaszinótermet jelentősen nem bántották, ebből lett a mozi. Ahogy egyébként a legtöbb, általuk használt épület állagát is jól megóvták, a mára látható pusztulás tehát nem elsősorban a szovjet katonák érdeme.

A szovjet csapatkivonás ugyan már 1989-ben elindult, a végleges kivonulásukról csak 1990. március 10-én állapodtak meg. Két nappal később meg is kezdődött a szovjetek távozása, állítólag pont Hajmáskérről indult az első szerelvény a Szovjetunió felé.

Három évvel korábban, 1986-ban a szovje szomszédos Gyulafirátóton ölték meg a szovjet megszállás utolsó magyar áldozatát. Június 16-án, egy kocsmai vitát a község határában hagyott tankkal akart eldönteni három szovjet tiszt, akik a nézeteltérés után belehajtottak a helyi kocsmába a T-72-es tankkal, amivel halálra zúzták a kocsmába a szovjet katonák és a helyiek között kitört vita után betérő 36 éves Radics Józsefet. A tettesek egyébként hadgyakorlat miatt tartózkodtak Hajmáskér közelében.

Csernobil-szanatórium, szálloda, pusztulás

A szovjet kivonulás után állami tulajdonba, egészen pontosan az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt.-hez került a hatalmas, üresen maradt terület, aminek hasznosítására azonnal lett terv is: a csernobili atombalesetben sugárfertőzött gyerekek kezelésére alakítottak volna ki itt szanatóriumot. A helyi lakosok nagyon ellenezték a kezdeményezést, így végül népszavazást írtak ki 1992 legelején, amin el is bukott a tervezett szanatórium.

Miután az ÁPV Rt. hat éven át nem tudta eladni a laktanyát, a Horn-kormány határozata alapján a terület az alig 3 ezer lakosú Hajmáskér önkormányzatához került, aminek értelemszerűen nem volt anyagi lehetősége az állagmegőrzésre, ezért fokozatosan elkezdett lepusztulni a parancsnoki épület és a többi ház.

Azóta persze párat felújítottak, ahogy azt cikkünk elején említettük, a főépülettel nem tudtak semmit kezdeni, még úgy sem, hogy az egykori épületállomány nagyjából felét azóta lebontották. 2005-ben egy svájci cég vette meg, hogy sokcsillagos szállodát csináljanak a kastélyból, de a projektből nem lett semmi. 2007-ben újra gazdát cserélt, szintén felújítási szándékkal, de az a beruházás sem indult el. A terület jelenleg a Zsolnay-tulajdonos Bachar Najarié, aki fejlesztés helyett leginkább csak pereskedett Pécs önkormányzatával a terület, illetve a terület értéke miatt.

A felújítás kapcsán az egyik fő problémát egyébként pont az jelenti, hogy bár kastélynak néz ki, mindenki annak is nevezi, valójában soha nem volt az. Bár az épület műemlék, komolyabb átalakítást tehát nem lehet rajta végrehajtani, ugyanakkor nem kastély, így uniós forrás nem igényelhető a felújítására. Ez pedig elkellene, az állaga ugyanis folyamatosan és rohamosan romlik, 2015-ben például a főépület egyik kéménye omlott az épület mellé a nagy májusi esőzések miatt, és a tetőzet is egyre több helyen beszakad.

Források: Elherdált örökségünk | Az elfeledett légierő | Magyar Hírlap | Falanszter | Veol