Jóllehet éveken át vödörszám öntöttük egymás fejére a szart, most minden okunk megvan rá, hogy felhagyjunk a viszálykodással
– közölte Sztálin a Moszkvába hívott német külügyminiszterrel. Ribbentrop visszaemlékezése szerint a szovjet Generalisszimusz tósztot is mondott, nem győzte Hitlert dicsérni, természetesen nem véletlenül: éppen Közép-Európát osztotta fel egymás között a két birodalom.
Az 1939. augusztus 23-án megkötött német–szovjet megnemtámadási szerződést valójában Hitler-Sztálin-paktumnak is lehetne hívni, van ahol hívják is. Ennek Moszkvában évtizedeken át tagadott titkos záradékában jelölték ki a német és a szovjet érdekszférák határait, semmibe véve a köztük lévő országok szuverenitását. Aláírása zöld utat adott a néhány nap múlva kitörő világháborúnak, melynek első éveiben az elmúlt években terjedő értelmezés szerint a bolsevikok és a nácik valójában egymás szövetségeseként igázták le a térséget.
A Sztálin és Hitler közötti alku megítélése 80 év elteltével sem egységes a történészek között, a világháborús múlt uralásáért folytatott harc pedig aktuálisabb, mint valaha: miközben a lengyeleknél és a baltiaknál ez a nap a nagyhatalmi felosztásuk kezdetét jelenti, Európában pedig ez a totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapja, Putyin a korábbiaknál is erősebben tagadja az orosz felelősséget, szerinte nem volt semmi rossz a megállapodásban.
Hitler és Sztálin megállapodása óriási meglepetést keltett az 1939-es európai közvéleményben.
Egyszerűen hihetetlen!... Az éjszakai órákban még nem tértek magukhoz a csodálkozásból, mert legkisebb sejtésük sem volt, hogy ez az esemény bekövetkezzék.
– írta nálunk a baloldali Népszava a kommentátorok első döbbent reakciójáról, hangsúlyozva a lehetséges elementáris hatásokat: „Hogy a német–orosz megnemtámadási szerződésnek milyen kihatása lesz az események fejlődésére, azt a legközelebbi napok mutatják majd meg.”
Ennél valóban nem kellett többet várni. Azzal, hogy a keleti fronton a megállapodással bebiztosította magát, Hitler szeptember 1-jén hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot, amihez 16 nappal később Sztálin is csatlakozott. A Vörös Hadsereg szeptember 17-én lépte át a lengyel határt, hogy hamarosan a két oldalról megtámadott ország közepén találkozzanak a Wehrmachttal, mellyel közös győzelmi parádét is rögtönöztek.
A megállapodás nemcsak a magyar szocdemeket hozta zavarba, a Szovjetunióval szemben még nagy illúziókat kergető európai szimpatizánsoknak is volt mit újragondolniuk. A nagy többségnek nyugaton ekkor még nem voltak személyes tapasztalatai a szovjet létformáról, kevesen voltak úgy, mint a magyar Sinkó Ervin, akinek már volt szerencséje megismerni a sztálini terror mindennapjait.
A radikális külpolitikai fordulatot azonban nem lehetett tagadni. Nemcsak a Pravda kezdett a német nemzetiszocialista pártról a nagyrabecsülés hangján írni, a Komintern is felhagyott a nácik elleni kirohanásokkal, a következő hónapokban még a német antiszemita politikáról sem írhattak a Moszkva utasításait követő kommunisták. Akik a mozgalmon belül nem követték az új irányt, azokkal a Párt számolt le kíméletlenül; lásd a Sötétség délben öngyilkosságba kergetett kis Löewyjét – Koestler regénye maga is a Szovjetunióból való kiábrándulási hullám terméke.
A Hitler–Sztálin-szövetség rejtelmeibe be nem avatottak számára úgy is értelmezhetetlen volt a 180 fokos kanyar, hogy ők nem tudtak a megállapodás lényegi részéről, a titkos záradékról. A publikus megnemtámadási és együttműködési egyezményen túl ez a titkos kiegészítés rendelkezett az érdekszférák felosztásáról. A szerződés szerint Finnország, Észtország és Lettország Sztálinnak, Litvánia Hitlernek jár, Lengyelországot pedig a két totalitárius birodalom felosztotta egymás között. Délkelet-Európában a szovjetek bejelentették az igényüket a Romániához tartozó Besszarábiára; a besszarábiai németek Németországba telepítésének egy év múlva Budapest is tanúja lesz majd. A nyugati és a keleti világuralomra törő impérium, Hitler harmadik birodalma és Sztálin bolsevik rendszere felosztotta egymás között a köztük lévő nemzetállamokat.
(a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradékának eredeti szövege)
A Német Birodalom és a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége közötti megnemtámadási szerződés aláírásának alkalmával a Két Fél aláíró meghatalmazottai szigorúan bizalmas megbeszélésen megvitatták a kétoldalú érdekszférák elhatárolásának kérdését Kelet-Európában. Ez a megbeszélés a következő eredményre vezetett:
1. A balti államokhoz (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia) tartozó területek területi-politikai átformálása esetén Litvánia északi határa alkotja egyúttal Németország és a Szovjetunió érdekszférájának határát. Egyúttal mindkét részről elismerik Litvánia érdekét a vilnai területen.
2. A lengyel államhoz tartozó területek területi-politikai átformálása esetén Németország és a Szovjetunió érdekszféráját hozzávetőleg a Narev, a Visztula és a Szan folyók vonala határolja el.
Azt a kérdést, hogy a kétoldalú érdekek kívánatosnak tüntetik-e fel egy független lengyel állam fenntartását, és melyek lennének ezen állam határai, végleg csak további politikai fejlemények során lehet tisztázni.
A két kormány ezt a kérdést mindenesetre barátságos megegyezés útján fogja megoldani.
3. Délkelet-Európa vonatkozásában szovjet részről hangsúlyozzák érdeküket Besszarábiát illetően. Német részről hangsúlyozzák a teljes politikai érdektelenséget ezeken a területeken.
4. Ezt a jegyzőkönyvet mindkét fél szigorúan titkosan fogja kezelni.
Moszkva, 1939. augusztus 23.
A Német Birodalmi Kormány részéről v. Ribbentrop
A Szovjetunió Kormányának meghatalmazásában W. Molotov
Egy nappal a szovjet ratifikáció után a németek megtámadták Lengyelországot, szeptember 28-n pedig újabb, barátsági szerződést kötött a Szovjetunió és Németország. Ekkor módosították az érdekzónák határait: Hitler belement, hogy mégis a szovjeteké legyen Litvánia (a marijampolei részért Sztálin fizetett is), cserébe nagyobb részt kaptak Lengyelországból. Így lett az övék Varsó (pár év múlva a Vörös Hadsereg a város kapuinál várja majd meg, hogy a nácik leverjék a varsói felkelést), az új határ a Visztula helyett a Bug lett, gyakorlatilag a mai lengyel keleti határvonal.
Bár a Molotov-Ribbentrop-paktum területi megállapodásai a Szovjetunió elleni 1941-es német támadással nem egész két év után érvényüket vesztették, valójában a háború utáni rendezés is részben ezen alapult: ha áttételesen is, de 1939 augusztusában Sztálin és Hitler félig már kijelölte a szovjet zóna 1989-91-ig fennálló határait. A kivétel a teljesen a szovjet blokkba került Lengyelország, valamint Finnország volt, melynek 1945 utáni semleges státuszát tulajdonképpen szintén az tette lehetővé, hogy az 1940-41-es téli háborúban hősies védekezéssel kompromisszumra kényszerítették Sztálint, majd pedig jó helyen és időben álltak meg és álltak át a háború későbbi kulcspillanataiban. A többiek Moldovától a baltiakig azt kapták, amit 1939-ben szántak nekik.
Ez a nagyjából a Balti- és a Fekete-tenger közötti széles térség, az „Intermarium”, Clemenceau szavaival a cordon sanitaire, a bolsevizmussal szembeni „egészségügyi védőövezet”, az egyiket legtöbb szenvedést volt kénytelen elviselni a világháborúban. A Molotov-Ribbentrop-paktum után 1941-ben a Wehrmacht söpört át rajta, majd 1943-ban újra a Vörös Hadsereg – Timothy Snyder történész népszerű kifejezésével ez Európa véres övezete, a „Bloodland”, ahol 14 millió civil áldozata volt az 1945 előtti bő évtizedben a totalitárius nagyhatalmaknak.
Snyder tézise szerint ennek a kettős tragédiának kulcsmomentuma volt a Molotov-Ribbentrop-paktum. A Gestapo és az NKVD egymás céljait segítve döntötte romba Lengyelországot, likvidálta és küldte gulágra százezres nagyságrendben a lengyel intelligenciát, a lett, litván és észt elitet. A szovjet és a német titkosszolgálatok ténylegesen egyeztettek, hogy minden lengyel ellenállást felszámoljanak, de az amerikai történész általában is azt hangsúlyozza, hogy a háború első két évében a szovjetek a németek szövetségesei voltak, a gazdasági ellátást is ők biztosították a nyugati fronton harcoló németeknek.
Ez egészen távol van attól, amit a szovjetek, majd a rendszerváltás után az oroszok mondani szoktak az 1939-es megegyezés motivációjáról, és sok történész is vitatja ezt az értelmezést. A szokásos orosz verzió szerint Sztálin a paktummal alapvetően időt akart nyerni, miután előzetesen hiába próbált összehozni egy szövetséget a britekkel és a franciákkal, az antifasiszta koalíció a nyugatiak miatt nem jött létre, az ősbűn a Csehszlovákiát a németeknek kiszolgáltató müncheni szerződés volt, nem pedig a kényszer szülte Molotov-Ribbentrop-paktum. Eszerint a balti területek csak azért kellettek Sztálinnak, hogy azok ne váljanak német felvonulási területté, és ne szigetelődjön el a szovjet balti flotta. Az orosz érvekben még 80 évvel a térség lerohanása után is szoktak azzal jönni, hogy a kis balti államok meg a lengyelek maguk tehettek a sorsukról, amikor megpróbáltak egyensúlyozni, és nem rohantak szövetséget kötni Sztálinnal.
Arról, hogy erre a tartózkodásra jó okuk volt, már kevesebbet beszélnek. A paktum után rákényszerítették a három balti országot a szovjet katonák állomásoztatására, majd a helyi kommunisták segítségével előkészítették a teljes hatalomátvételt. Amikor 1940-ben a balti államokat napok alatt elfoglalta a Vörös Hadsereg, és a Szovjetunió bekebelezte őket, néhány hét alatt véghez vitték a szovjetizálást, amire nálunk három évük volt 1945 és ‘48 között. Betiltották a nem szovjetbarát pártokat, az elcsalt választásokon közel 100 százalékos kommunista győzelem született, a megválasztott képviselők pedig ezek után kérték a felvételüket a Szovjetunióba, amit Moszkvában szíveskedtek nekik megengedni. A három kis ország elitjét és vezetőit családtagjaikkal együtt Szibériába hurcolták, csak az egykori észt miniszterelnökök közül négyet lőttek agyon, másik négy börtönben halt meg.
Az 1941-ben bevonuló németeket ezek után a balti országokban a többség szinte felszabadítóként fogadta. Amikor a szovjetek a háború végén visszatértek, természetesen eszükben sem volt visszaadni a függetlenséget, így a Baltikum doktrínája szerint náluk az egymást követő három megszállás 1940-től 1991-ig tartott. Henrik Visnapuu észt költő írta:
Két kegyetlen rablóvezér Osztozott ruháidon. Tolvajként osontak be a lakodalmas házba – S úgy adtak el mint egy menyasszonyt.
A szovjetek a bekebelezéssel szembementek az általuk is elfogadott nemzetközi joggal, de azért felszabadítónak nyilvánították magukat. A baltiak esetében törvénybe iktatták, hogy ezek az országok soha nem is léteztek, Lengyelországot fasiszta államnak kiáltották ki, a finn dolgozókról pedig a propaganda azt terjesztette, hogy – molotov-koktélok helyett – „készek virággal és vörös zászlókkal fogadni a felszabadító Vörös Hadsereget”. Őket mellesleg ugyanazzal az indokkal támadták meg, mint három hónappal korábban a németek a lengyeleket: színleg a saját határőrségükre lőttek ki gránátokat, a támadást pedig a finnekre fogták. Úgy látszik, a totalitárius nagyhatalmaknak mindig el kell játszaniuk a színjátékot, hogy magukat áldozatnak, kis szomszédaikat pedig őrült agresszornak tüntessék fel.
A szovjet vezetés a nyolcvanas évek végéig tagadta, hogy létezett a Molotov-Ribbentrop-paktumnak titkos záradéka, a nyugati publikációkat történelemhamisításnak nyilvánították. Ezeket sokáig még Gorbacsov sem ismerte el hitelesnek, pedig, mint azóta kiderült, ő már 1987-ben látta az SZKP Központi Bizottságának anyagai között a titkos jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányát, azt amit faximile idén júniusban hoztak nyilvánosságra. 1989-ben végül a Duma is a sztálinizmus bűnei közé sorolta ezeket. Ehhez képest ma a paktum újra a nagy honvédő háború törvénnyel védett mítoszának elidegeníthetetlen tartozéka, aki támadja, az az antifasiszta harc és Oroszország ellensége.
Tíz éve még Putyin is elismerte, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktum erkölcstelen volt. Azóta viszont Oroszország a birodalmi politika erősödésével, Sztálin kultuszának részleges visszahozatalával a múltat is újra erősebben meg akarja határozni. Főleg a Krím annexiója óta, amivel van egy-két II. világháborús balti analógia.
A Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Az emberek azt mondták: Á, ez rossz. De mi a baj azzal, ha a szovjetek nem akartak háborúzni?
– kérdezte költőien Putyin 2014-ben, azt hangsúlyozva, hogy nincs semmi kivetnivaló a Molotov-Ribbentrop-paktumban. Egy évvel később az erőfitogtató győzelmi parádé után Merkelt hozta kellemetlen helyzetbe hasonló érveléssel a közös sajtótájékoztatón. Miközben az 1939-ben a térséget felosztó két ország egyikének a mai vezetője a paktum tarthatatlanságát, a titkos záradék illegalitását hangsúlyozta, a másik a folytonosságról beszélt.
Egy öt évvel ezelőtt elfogadott orosz törvény szerint akár öt évet is kaphat, aki tagadja a Szovjetunió pozitív szerepét a II. világháborúban. Az orosz Legfelsőbb Bíróság ez alapján ítélt pénzbüntetésre egy tanárt egy olyan mondatért, mely szerint a náci Németország mellett a sztálini Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Ez a nyugati történészek jelentős része szerint pontosan így történt, a moszkvai indoklás szerint azonban, mivel a nürnbergi perben nem említették a szovjet inváziót, az nem is történhetett meg. Valójában tudjuk, hogy Nürnbergben mindent kihagytak a perből, ami igazán kellemetlen lehetett volna a Szovjetuniónak. A titkos záradék jegyzőkönyve éppen ezért nem került akkor nyilvánosságra, noha a német védők szerették volna felhasználni.
A 2014-es orosz törvény a nácizmus relativizálását rendeli büntetni, valójában azonban maga relativizálja a történelmet azzal, hogy összemossa a nácimosdatókat azokkal, akik csak megkérdőjelezik a Szovjetunió dicsőséges szerepét a II. világháborúban. Az árukapcsolás árulkodó: úgy tesznek, mintha a Sztálin bűneire való rámutatás automatikusan Hitler-szimpátiát jelentene.
Lényegében ugyanezzel vádolják a nemzetközi és a magyar színtéren is azokat a történészeket, akik Timothy Snyderhez hasonlóan a két totalitárius rezsim, a náci Németország és a bolsevik Szovjetunió együttes felelősségéről beszélnek. A kis balti országok tragédiája és a Molotov-Ribbentrop-paktum szégyene nem utolsó sorban erről szól, ezért kapálóznak ellene a szovjet nosztalgiát tápláló, vagy a hagyományos antifasiszta narratíva fogságában rekedt megmondóemberek is.
A kettős totalitárius elnyomás, a kelet-európai kisállamok nyomorúságának felmutatása persze maga sem ártatlan mindig. Az elvesztett függetlenség, a nagyhatalmi leigázottság, a mozgástér hiánya a saját nemzeti felelősség tagadását is szolgálhatja, politikailag jól használható, ahogy azt az állami emlékezetpolitika és az alaptörvény preambuluma nálunk is szemlélteti.
A balti országokban, ahol a szovjet megszállás ellen fegyvert fogó „erdei testvérek” közül sokan német szövetségben harcoltak a háborúban, és ahol – főleg Litvániában – a holokausztban való saját felelősséget sokan legalább olyan vehemensen tagadják, mint nálunk szokták a magyart, hasonló a helyzet. Rigában a város főterén a Szabadság-szobor, a folyó túlpartján a szovjet felszabadítási emlékmű áll – utóbbit lett szélsőjobboldaliak pár éve megpróbálták felrobbantani, de a város közel felét kitevő, lett állampolgárságtól jelentős részben megfosztott orosz lakossága azóta is ide jár emlékezni a halottaira és a maga hőstörténetére. Közben a közeli kisvárosban, Bauskában a helyiek oltalmazzák a szovjetek ellen a várost 1944-ben védő Lett Légió emlékművét – miután a légió Waffen SS-szel való kapcsolata miatt Oroszország és Izrael is tiltakozott.
Augusztus 23., a Molotov-Ribbentrop-paktum miatt 2011 óta a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja. Az ezt már 1980-ban kezdeményező lengyel (vagy éppen litván származású, közép-európai, emigráns, univerzális) író, Czeslaw Milosz szerint ez a nap
nemcsak egy szörnyű háború kirobbantását jelentette. Újra életbe lépett a gyarmati elv, melynek értelmében egy nemzet nem más, mint megvásárolható, eladható, teljesen a tulajdonos akaratától függő nyáj. (...) A két népirtó diktátor már rég nem él, de ki tudja, nem ők arattak-e győzelmet azoknak a következményeknek a révén, amelyek tartósabbak, mint hadseregeik győzelmei vagy vereségei.
(Borítókép: A paktum aláírása 1939 augusztus 23-án - fotó: AFP)