A mohácsi csata körülményeit új megvilágításba helyező magyar kutatócsoport vizsgálatairól mi is írtunk korábban. Az MTA Bölcsészettudományi Intézetét vezető Fodor Pál és a pécsi professzor Pap Norbert csapata egyszerre végez aprólékos régészeti és történeti-földrajzi kutatómunkát például a csatahelyszínnel kapcsolatban, és értékelik újra a tágabb kontextust, fejtik le a Mohácsra az évszázadok során rárakódott propagandát – Szapolyai szerepét például sokkal kevésbé látják negatívnak, mint ahogy az rögzült a nemzeti emlékezetben. 

Legfrissebb eredményeik azt is megkérdőjelezik, hogy az ifjú magyar király valóban a Csele-patakban halt volna meg. Néhány éve orvosszakértők történeti dokumentumok újraértékelésével azt is kétségbe vonták, hogy az uralkodó egyáltalán fulladásos halált halt, és hogy Szapolyai valóban az ő testét temettette el nagy pompával Székesfehérváron. A mostani vizsgálat más úton halad, alapvetően történeti-földrajzi eszközökkel dolgozik, és a korabeli szemtanú beszámolóját alapul véve mondja azt, hogy ha az hiteles is, akkor is félreértés, hogy a megjelölt hely a legendássá vált Csele-patak lett volna.

A kutatók 1889 óta keresik a mohácsi csata pontos helyszínét, a két fél táborait, az összeütközés centrumát és azt, hogy a Mohácson elesett több mint 20 ezer katonát hova temették. A kutatócsoport elmúlt két évben végzett, Mohács környéki vizsgálatai egy mára már nagyrészt feltöltődött ősi Duna-medret azonosítottak, amely a csata több leírásában feltűnik az összecsapások helyszíneként. Ez az egykori széles, Duna menti mocsártól nyugatra fekvő folyóvölgy szerkezeti egységbe kapcsolja az ütközet ismert jelenségeit: a már feltárt tömegsírokat Sátorhelynél, az egykori eszék-budai hadiutat, az oszmán győzelmi emlékművet, valamint a csata néphagyomány által megőrzött helyszíneit.

A csata pontos helyszínével kapcsolatban azért is sok a homály, mert a táj, a domborzat, a Duna medre, az árterek mind sokat változtak a késő középkori európai „kis jégkorszak” óta. A vízrendezés, a lecsapolás és a folyamszabályozás után a domborzat teljesen megváltozhatott, így a korabeli lapályok, vizes területek és szárazulatok alapján kellett most újragondolni az 1526-ban lehetséges menekülési útvonalakat.

Pap Norbert társaival a korábban alkalmazott megközelítésekkel szakítva írott források, régi térképek, távérzékelés, a természeti-földrajzi sajátosságok értelmezése, valamint régészeti adattár és térinformatikai eszközök felhasználásával modellezte a korabeli térség környezeti viszonyait, és meghatározta a csata helyeinek főbb jellemzőit.

Pap Norbertet, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) kutatásvezető professzorát most az MTI idézi, méghozzá arról, hogy  kutatásaik legfrissebb eredményei szerint II. Lajos minden valószínűség szerint nem a Csele-patakban lelte halálát. Az egyetlen szemtanú, a királyi kamarás beszámolója szerint az uralkodó két-három főnyi kíséretével a Duna felé menekült, és Mohácstól északra, Csele falu közelében, a folyó „kicsiny ágacskáján” átkelve szenvedett balesetet.

A kutatók az uralkodó halála helyeként a folyó egy kis mellékágát azonosították, amelyet a helyiek Szakadék-Dunának hívtak. A „szakadék” a főágból kiszakadót, tehát mellékágat jelentett a régi magyar nyelvben. Ennek a vízfolyásnak a szélessége átlagosan 50 méter lehetett. A kutatók úgy gondolják, hogy a keskeny folyóágnak a zátonyos, iszapos bal partján, a Mohácsi-szigetnél fulladhatott vízbe a király.

Pap Norbert elmondta: a Duna főága a 16. században a Mohácsi-sziget keleti oldalán folyt, ott zajlott a hajóforgalom is. A nyugati ág, a mellékág ezzel szemben keskeny volt. Az 1526-os csatából menekülők jelentős része ezen és a Mohácsi-szigeten átkelve az Alföld felé haladt, amerre Szapolyai seregét sejtették, vagy csak a biztonságba jutást remélték.

Az eredményeket írott források, régi térképek, a menekülőkre utaló régészeti leletek és térinformatikai modellezés alapozta meg. Pap Norbert szerint főleg azért jutottak tévútra a 19. század vége óta zajló vizsgálatok, mert addigra a Duna korábbi főága lett a mellékág, míg a korábbi mellékágból fejlődött ki a ma ismert mohácsi főág. Akkorra már viszont a történeti hagyomány, a legendák által sugallt Csele-patakkal kapcsolatos elképzelés miatt fel sem merült, hogy az időközben a Csele torkolatánál mintegy 700 méter széles folyam helyén egykor egy keskeny mellékág folyhatott.

(Borítókép: Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, olajfestmény 1860. Forrás: Wikipédia)