Magyarország 1990-ben a Kádár-rendszer vörös csillagos, búzakalászos népköztársaságiját a koronás címerre cserélte, a törvény minden állami intézménynek előírta a címerváltást. Ennek hol így, hol úgy tettek eleget: helyi szinten kaparások, mázolások, ideiglenesnek szánt átragasztások jelenítették meg a rendszerváltást, és bár az iskolákon, orvosi rendelőkön, polgármesteri hivatalokon naponta lehet látni a bejárat mellett az új állami jelképet, a címer a megszokás miatt mégis könnyen marad láthatatlan.

Így az sem tűnik fel feltétlenül, hogy van, ahol az ideiglenesnek szánt jelképek még harminc év után is ott vannak a falon. Ezek idővel néhol megkoptak, letöredeztek, a ragasztás lemállott róluk, mint a rendszerváltás máza az egész országban, láthatóvá téve az eltakarni akartat és az újat, ami az évek alatt maga is régi lett.

Szolnoki József évek óta kutatja ezeket a mai, hivatalos mögött kiszüremkedő Kádár-címereket. A Győr mellett élő képzőművész a magyar félmúlt geológusaként vagy antropológusaként az ország legkülönbözőbb pontjain keresi a „duplacímereket”, melyekből idáig úgy ötvenet gyűjtött össze. Most Szegeden nyílt belőlük egy kis kiállítás egy rendszerváltás-konferenciához kapcsolódóan.

Jellegzetes kortörténeti momentum, amelyben nemcsak a két egymást követő rendszer reprezentálódik, hanem az őket elválasztó átmeneti állapot is

–  mondja Szolnoki, aki ugyan alapvetően valóságigénnyel fellépő művészeti projektként tekint a munkájára, de a dokumentarizmusa hiánypótló, mostanáig a jelenség nem kapott figyelmet. „Mi ez? Egyszerű elfojtás, a mindenkori ideológiával szembeni társadalmi inkontinencia?” –  kérdezi annak kapcsán, hogy a jelenség ennyire láthatatlan tudott maradni, pedig a címerek mellett nap mint nap sétálnak el emberek.

Volt az MDF-nek egy választási plakátja 1990-ben, amin a koronás címer szétrobbantja, semmivé foszlatja a szürke Kádár-címert. A valóságban azonban nem lett robbanás, és nem csak Antallnak a forradalom elmaradását rögzítő, szállóigévé vált mondására lehet gondolni, fizikai valójában és a jelképek világában is itt maradt az államszocializmus megjelenítője, még ha azt igyekeztek is eltakarni.

Az 1957-től használatos Kádár-címert 1990-ben nagy vita után cserélték le az úgynevezett Kiscímer kiegyezés után keletkezett verziójával. Miután a köztársasági eszmét kifejező Kossuth-címer és a szentkoronás közül az utóbbi kapott politikai támogatást (Orbán Viktor akkor a Kossuth-címerre voksolt a Parlamentben), leváltották a heraldikai alapelveknek sem megfelelő szocialista jelképet.

„Magyarország címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szent Korona nyugszik” – rögzíti az érvényben lévő Alaptörvény, de azt is törvény írja elő, hogy minden állami intézmény köteles a szintén törvényben meghatározott formában a bejárata mellett az állami címert elhelyezni.

A kilencvenes címercserét a legtöbb helyen egy központilag szétosztott matricával oldották meg, de léteznek átfestések és átragasztott címertáblák is. Három évtized után még mindig találni ilyen példányokat, az időjárás viszontagságai még inkább kihangsúlyozzák a kettősséget. A legérdekesebb, amikor a korona tetején lévő görbe kereszt pontosan a vörös csillag közepébe esik.

A Szent Koronával eltakart vörös csillag, a kaparások, felülragasztások, satírozások, újrarajzolások a múlt áttűnő jelei, a Kádár-rendszer kiütköző nyomai. Bár a duplacímer heraldikus oximoron, a valóságban nagyon is létezik, Szolnoki szemében pedig éppen a múltat eltakarni próbáló hivatalos emlékezet, a felejtés politikájának határait mutatja meg. Amúgy is az emlékezés és a felejtés, a privát és a kollektív, a fiktív és a hétköznapi antropológiai vizsgálata a visszatérő témája, így készített filmet a hun hagyományról, tárta fel állandó alkotótársával, Katharina Rotersszel együtt a Kádár-kockák történetét, és vizsgálta az itt felejtett Rákosi-címereket is Győrtől Salgótarjánig.

A kádári és Szent Koronás jelképek egymásba olvadása „valahol a politikai senkiföldjén, az érzékelésünk vakfoltján, a magyar kulturális emlékezet sodródó hasadékának árnyékában található” – mondja. Szerinte a felejtetés mechanikáját és a propaganda „anyagba zárt tehetetlenségét” pillanthatjuk meg benne. Nem hoz egyértelmű ítéletet, nem beszél elmaradt rendszerváltásról, nem kárhoztatja azokat, akiket nem zavarja az államszocialista szimbólumok felbukkanása. Szerinte a régi címer elemei a kézműves találékonyságával emelődnek át az újba, „így teremtett a népi géniusz rituális folytonosságot a két éra között.”

Mivel a címertábla tulajdonképpen a hatalom képernyője, amin keresztül komplex társadalmi folyamatok képződnek le, „egy tömítetlen pont, ahol a hatalom szivárog, egy kirakat, amely megnyílik”, ez  a félszívvel végrehajtott címerváltás  az ideológia komédiája, egy „bohózat, amiben teljesen felcserélhetőnek tűnik minden politikai hatalom” .