Budapest első német városparancsnokát 1944 szeptemberében öt nap után váltották le, miután azt javasolta, hogy adják fel Pestet, és csak a budai oldalt próbálják védeni. Hitler a saját főtisztjeivel szemben, a folyamatos kéréseket, a város részleges vagy teljes kiürítésére vonatkozó javaslatokat lesöpörve ragaszkodott a „Budapest Erőd” utolsó töltényig való védelméhez. A paranccsal feláldozta saját hadseregét, a magyar főváros pedig a második világháború egész európai hadszínterének egyik legpusztítóbb ostromát szenvedte el.

A német kitörés február 11-én már reménytelen helyzetben történt. Benne húszezer katona esett el, ugyanennyien estek fogságba, és az átjutás legfeljebb 700 főnek sikerült – átvergődve a többszörös szovjet gyűrűn nyugat felé, át a budai hegyeken és a dombvidéken. Hogy erre sor került, ahhoz Hitler hadászati szempontból is teljesen elhibázott, saját katonái életével sem törődő parancsa és a német hadsereg közismert fegyelme mellett az is kellett, hogy a német katonák többsége jó okkal számíthatott arra, hogy a hadifogság számukra a biztos halált jelenti.

Ungváry Krisztián szerint ez magyarázza a „már-már teljesen irracionális, utolsó pillanatig tartó kitartást”. A történész legújabb könyvében a budapesti csata német katonai elitjének életrajzait állította össze, aprólékosan rekonstruálva a kitörésben elesettek utolsó óráit is.

Joachim Rumohr SS-tábornok halálának körülményeiről például több, egymásnak ellentmondó információ is keletkezett. A verziók között nem lehet egyértelműen dönteni, Ungváry ehelyett némileg posztmodern jelleggel egymás mellé helyezi a narratívákat, jelezve az alapvető bizonytalanságokat, amelyek a történeti kutatással ebben az esetben mindenképpen együtt járnak. Az egyik, Rumohr haláláról az ötvenes években Németországba küldött, kézzel írt levél azzal is túlmutat önmagán, hogy benne a végtisztesség felülírja a frontvonalakat és a bűnös/ártatlan kérdését.

(Az orosz vezérkari őrnagy) ... megkért, hogy a német tábornok részére fejfát készíttessek. A fejfa, ill. kereszt feliratának szövegét postaládánk oldalára mellékelt rajz szerint kérte elkészíttetni. Személyesen állapította meg iránytűvel Berlin irányát, és úgy rendelkezett, hogy a halott arccal arrafelé nézzen, most idézem az ő szavait, „ez neki kijár, ő a hazájáért hősként halt meg”. A sírra az orosz vezérkari őrnagy egy német rohamsisakot helyezett.

A levél feladója arról is beszámolt, hogy ő a háború utáni években minden halottak napján és a kitörés évfordulóján éjjel virágot tett a sírra, egészen addig, amíg az ÁVO (más okból) el nem hurcolta. Ez alapján könnyen lehetne náci szimpatizánsra gondolni, a levelet azonban egy embermentő írta. Kohányi Kálmán 1944-ben zsidó gyermekotthont üzemeltetett, embereket hozott ki az óbudai téglagyárból és a Szent István parkból, zsidómentőként sem tartotta azonban ellentmondásosnak, hogy személyes kockázatot vállalva a kitörés során elesett SS-tábornok sírját ápolja.

Ungváry számos forrástípusból dolgozik: minősítési lapok, kitüntetési felterjesztések, visszaemlékezések mellett fontos forrását jelentették a Német Vöröskereszt aktái. A Vöröskeresztnél ugyanis a háború után minden információt igyekeztek összegyűjteni az eltűntekről. Ennek köszönhető, hogy ma részletes, bár időnként, mint Rumohr esetében is, ellentmondásos adatok állnak rendelkezésre a budapesti kitörés sok áldozatáról. A Vöröskereszt adatbázisa – kit hol láttak utoljára élve vagy halva, ki merre próbált egérutat találni a szovjet ostromgyűrűben, ki hol vérzett el, ki fordította maga ellen a fegyverét a reménytelen helyzetben – két alacsony rangú szövetséges tisztnek köszönhetően maradt meg.

Bár a szövetséges döntéshozók meg akarták semmisíteni a dokumentumokat, ők lényegében elszabotálták az eljárást, és meggyőzték a feljebbvalóikat, hogy humanitárius okokból ezeket mindenképpen meg kell őrizni, mert a hozzátartozók csak így tudhatják meg, mi történt a szeretteikkel.

Őket a magyar szélsőjobb hősökként ünnepli évről évre, az elnevezésében is az SS jelmondatára utaló becsület napja rendezvényein a náci Németország katonái mint Európa védelmezői jelennek meg a bolsevizmussal szemben. Erre utal a könyv kérdőjeles címe, a Hősök? is, miközben a szerző az életrajzokon keresztül azt is bemutatja, hogy ez a heroizálás mennyire hamis és egyoldalú.

Egy háborúban nem idealizálható hősök szoktak részt venni, hanem esendő emberek. Van, aki tényleg hősies cselekedeteket hajt végre, de közben bűncselekményeket is elkövet, mások leírhatók a katonai professzionalizmus kategóriáival, és vannak, akik nem csinálnak semmi lényegeset, mégis kitüntetést szereznek

– írja abból az alapállásból, hogy a könyvében szereplő hús-vér emberek esendőségei és erényei csak együtt kezelhetők.

Egyes német alakulatok Magyarországra vezénylésük előtt tömeggyilkosságok sorozatát követték el. Ilyen volt az a két SS-lovasezred, melynek tagjai Himmler parancsára már 1941-ben több mint 20 ezer „fajilag és emberileg alacsonyabb rendű” zsidót végeztek ki Belorussziában, a nőket mocsárba hajtották – hangsúlyozza a történész.

A Magyarországra került 1. SS-rendőrezred szintén fő feladatként foglalkozott a Szovjetunióban a zsidó lakosság megsemmisítésével. Az áthelyezésekkel korábbi koncentrációs őrszemélyzet is Budapestre került, ahogy a Magyarországról Auschwitzba deportáló vonatok német őrei is.

Kollektív felelősségről nyilván nem lehet beszélni, arról azonban igen, hogy a Budapesten harcoló német tisztek csekély, de nem teljesen elhanyagolható része korábban háborús bűncselekményekben volt érintett

– fogalmaz Ungváry.

Emellett azonban Ungváry Wehrmacht-katonák erényeire is hoz példákat. Az SS-sírt gondozó zsidómentő Kohányi magatartását is részben azzal magyarázza, hogy a zsidó árvaházakra nem az SS, hanem a nyilasok jelentették az igazi veszélyt, a német egységek több esetben kifejezetten védték a bújtatottakat. Itt említhető Schmidhuber vezérőrnagy is, aki 1945 januárjában katonáival körbevetette és megmentette a nyilasok és az SS-rendőrség politikai tisztjei által felgyújtani tervezett pesti gettót.

Schmidhuber a kitörésben „méltatlan körülmények között pusztult el sok társával együtt a város egyik legforgalmasabb pontján”, a Széna téren, a farkasvaksága miatt eleve reménytelen éjszakai menekülésben. A német tábornoknak annak ellenére sincs emléktáblája, hogy zsidó túlélők azt kezdeményezték. A javaslatot semmilyen politikai oldal nem volt hajlandó felkarolni, pedig ez – írja a történész – konszenzusteremtő gesztus lehetne.

Borítókép: Német katonák 1944-ben Fotó: Fortepan