„Aggodalomra a legkisebb ok sincsen, mivel a betegség teljesen veszélytelennek mondható” – írta a Kiskunhalas Helyi Értesítője 1918 júliusában „a titokzatos új háborús betegségről”. A spanyolnáthánál a helyi lap szerint „kezdetben nagy láz lép fel, mely azonban hamarosan elmúlik. A gyógykezelés egyszerű: a betegnek az ágyat kell őriznie”. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. A Clio Intézet munkatársának írása a 100 évvel ezelőtti influenzajárvány helyi kezeléséről.
A spanyolnátha néven elhíresült világjárvány a legnagyobb tombolást az első világháború utolsó évében végezte. A betegség hirtelen felszökő lázzal, hidegrázással, fejfájással, végtagi fájdalmakkal és köhögéssel indult, ami egy oxigénhiányba torkolló gyilkos tüdőgyulladással végződhetett. Világszinten 1918-1920 között 40-100 millió közé teszik az elhunytak számát. Magyarországon tízezrek estek áldozatául.
De hogy reagált a járványra egy magyar kisváros? 1918. október 16-án már egyre súlyosabb helyzetről számoltak be a helyi újságok. „Több száz spanyolbeteg Halason, bezárták az iskolákat. Nincs az a család, ahol spanyolbeteg ne lenne” – harsogta ugyanaz a lap. Az iskolák bezárása különösen indokolt volt, bár nagyon késeinek tűnik a járványügyi számok alapján. Egy korabeli jelentés szerint a katolikus iskola 155 tanulója közül 70-80 betegedett meg. A város központi iskolájában is rohamosan terjedt betegség, a tanulók 50 százaléka kapta meg a „spanyolbetegséget”. A közegészségügyi bizottság határozata alapján az összes kiskunhalasi iskola bezárt – először – október 27-ig.
A kór elterjedését többen is a katonák megjelenésével hozták kapcsolatba. Kiskunhalason már 1915-től kezdődően szállásoltak be katonai alakulatokat hosszabb-rövidebb időre, és hadikórházak is működtek a településen. A város területén 1918-ban a cs. és kir. 24. vadászzászlóalj pótszázada állomásozott, akik között több, az olasz frontot is megjárt katona volt. A háború utolsó szakaszában pedig egyre nagyobb számban tértek vissza a hadszínterekről a kiskunhalasi honvédek és népfelkelők, legtöbben Észak-Olaszországból. Ezenfelül délszláv, olasz és orosz hadifoglyok és internáltak is éltek kiskunhalasi hadifogolytáborban, akik gyakran kijártak mezőgazdasági munkát végezni. A város vasúti csomópont is volt, rengeteg utazó szelte át a várost.
A kor egészségügyi szintjén, modern diagnosztikai eszközök híján problémát okozott, hogy miként különböztessék meg a spanyolnátha megbetegedést más idénybetegségektől. A tüdőlob például beágyazódott a spanyolnátha járványba, amire – a halálokok regisztrálásakor – vegyesen használták az influenza, „spanyol betegség” vagy „spanyol nátha” kifejezéseket. A 25 ezer fős Kiskunhalason a lakosság 10%-a is megfertőződhetett. Az áldozatok fele a 19-39 év közötti korosztályból került ki, de sok volt a 18 év alatti áldozat is. Az elhaltak között – ellentétben a korabeli sajtóban megjelentekkel, ahol leginkább a fiatal nők haláláról cikkeztek – a nemi eloszlás szinte teljesen egyenlő volt.
A vírus főleg a tanyavilágban pusztított, itt 36-an hunytak el, míg a belvárosban csak 7-en. A halál a legnagyobb arányban a középkorúakat érintette, akik foglalkozásukat tekintve a kisbirtokosok és a napszámosok közül kerültek ki.
A háború végére a különösen rossz állapotában levő közellátást is át kellett szervezni, a spanyolnáthában szenvedők petróleum- és cukorjegyeinek átvételét és beváltását külön rendeletek szabályozták. Nem könnyítette a helyzetet, hogy a járvánnyal egy időben komoly változásokon ment át a magyar állam és a város vezetése is. A politikai közélet forrongott, rengeteg gyűlést, megbeszélést és tanácskozást tartottak. A kiskunhalasi Nemzeti Tanács úgy-ahogy igyekezett megoldani a ránehezedő problémákat.
1919 első napjai is még a borzalmas járványról szóltak. „Nálunk is pusztított; itt is szaporította a temetők alacsony dombjait. Érdeklődéssel lapozgattunk ezért abban a füzetben, mely most érkezett hozzánk, s mely a spanyoljárvány elleni védekezés lehetőségét tárgyalja népiesen, menten a száraz szakszerűségtől” – írta egy korabeli újságcikk egy felvilágosító füzetecskéről. 1919-ben ismét felütötte a fejét a spanyolnátha, de látványosan kevesebb volt a fertőzöttek és a halottak száma, mint a megelőző évben. A szakszerű óvintézkedések, az intézmény- és a vállalatbezárások, valamint a tisztasági előírások betartása sokat segíthetett. 1919-ben összesen csak két nő hunyt el a városban. A védekezés olyan sikeres volt, hogy az újságok hasábjairól már februárban eltűntek a járvánnyal kapcsolatos hírek.
„Sok nyomorúságunk mellé egy súlyosabb: a spanyol-járvány járult. Halason tekintélyes a megbetegedettek száma. A városban több eset fordult elő” – 1920-ban ismét a lapok címoldalára került a terjengő kór. A város felkészült és már volt tapasztalat – azonnal bezárták az intézményeket, és mindenki nagyon komolyan vette az újabb óvintézkedéseket.
| A spanyolnátha áldozatai Kiskunhalason | |
| 1918 | 83 fő |
| 1919 | 2 fő |
| 1920 | 9 fő |
Kiskunhalason 1918 és 1920 között 94-en hunytak el a járvány következtében, ami nem számított kiugróan magas halálozási aránynak a hasonló méretű városokhoz képest. Ugyanebben az időszakban Jászberényben 170-en, Karcagon 102-en, Mezőtúron 140-en haltak meg spanyolnáthában.
A járvány idején a vidék csendesebb és békésebb volt, mint a főváros, és az ellátás is sokkal jobb volt.
Budapesten sokkal nagyobb a veszély, mert a gyógyszertárak a betegség meggátlásához szükséges gyógyszerekkel nem rendelkeznek
– írta 1920 elején az egyik helyi lap, majd gyorsan hozzátette, hogy „a legfontosabb óvintézkedés ennél a bajnál az, hogy a legkisebb meghűlés esetén már legyen mindenki elővigyázatos és gyógykezeltesse magát”.
Álhírek 100 évvel ezelőtt is keringtek és nem kímélték az újságolvasókat. „Ha meg akar menekülni a spanyolnáthától, úgy igyon szerémségi vörös óbort. Kapható a Nagyvendéglőben”– harsogta egy hirdetés. Ehhez hasonló „természetgyógyász” javallatok nem csupán a hirdetésekben bukkantak fel, hanem a hírekben is. Tanácsként elhangzott, hogy „a forralt bor, a forralt pezsgő és a borleves is komoly ellenszere lehet a betegségnek”.
A gyilkos kórral együtt terjedtek a rosszindulatú pletykák is. Úgy tűnik, hogy többé-kevésbé akkoriban is sikerült kideríteni ezek forrását. „A református templom tájékán lakik az az úrinő, akivel ez a kedves eset történt. Egy kis náthát kapott, csupa óvatosságból egy napig az ágyban is maradt, de már másnap jóízűen ette a zsíros kenyeret, amikor egyre-másra érkeztek a gyászruhás jó barátnők részvétet fejezni ki az ő elhunyta felett. Természetesen a részvétlátogatásból mulatságos kis zsúr lett. A zsíros kenyérhez teát is főztek és csengő kacajjal fűszerezték az élet-mulandóságáról folytatott csevegésüket, amikor – minden okozati összefüggés nélkül – a férfiakat szapulták” – szólt a bulvárhír 1920 elejéről.
A járvány terjedésének megakadályozásához azonban már akkor is az elővigyázatosság volt a legjobb ellenszer: „A tömeges összejövetelektől lehetőleg tartsuk távol magunkat. Színházakat, mozgószínházakat, kabarékat, orfeumokat, banketteket, kávéházakat, vendéglőket, kávé- és pálinkaméréseket, vasúti és egyéb váróhelyiségeket, templomokat, klubokat, gyűléseket, népmulatságokat kerülni kell. Köhögés és tüsszentés alkalmával tartsuk zsebkendőnket a szájunk és orrunk elé. Csókolódzás (úgy az arcon, mint a kézen) kerülendő, a köpködés veszélyes. A kézfogás ragadós betegségeket terjeszthet” – javasolta a Halasi Újság 1920 elején.
„A nagy hideg és az influenza megbetegedések miatt az alispán rendeletére bezárták a halasi elemi iskolákat” – majd egy évtized múltán ismét nagy riadalom tört ki, amiről a helyi újságok is beszámoltak. A spanyolnátha 1927-ben majd 1929-ben ismét visszatért. Rutinosan és gyorsan megkezdődtek az óvintézkedések, intézménybezárások a városban, amivel elérték, hogy már a megbetegedők száma is igen csekély volt. Halálozás ugyan 1927-ben újra történt, de 1929-ben már nem fordult elő. A járvány gócpontjai Pest-Pilis-Solt Kiskun vármegye déli részén illetve a közeli Szabadkán voltak. A gyorsan levonuló járvánnyal kapcsolatban az önmérsékletet hangsúlyozták a helyi lapokban: „a járványt nem is annyira a kórokozó baktériumok terjesztik, mint inkább egyes újságcikkek, amelyek végeredményben veszélyes tömeghangulatot teremtenek”.