A trianoni békeszerződés az egyéb békefeltételek mellett természetesen meghatározta az új határokat is, de ezeket csak egy körülbelüli sávban jelölte ki, erről szólt a békeszerződés 27. cikke. A határok pontos és végleges kijelölésére, állami és államközi szerződésekben való rögzítésére és a határkövek felállítására azonban csak évekkel később került sor, egy meglepően elhúzódó eljárás végén.

Ez volt a határkijelölő bizottságok feladata, melyekbe az érintett országok (a felvidéki szakaszokon például Csehszlovákia és Magyarország) képviselői mellett a győztes antanthatalmak is delegáltak egy-egy tagot. Ez a gyakorlatban brit, francia, olasz és japán részvételt jelentett, és a magyarok eleinte igen nagy reményeket fűztek a dologhoz.

Nem véletlenül: erre bátorította őket az ún. Millerand-levél, melyet a francia miniszterelnök a békekonferencia elnökeként írt a magyar küldöttségnek, kilátásba helyezve a trianoni határok gyors revíziójának lehetőségét is. Apponyi híres párizsi beszéde és Teleki Pál vörös térképének bemutatása után a győztes hatalmaknál brit és olasz kezdeményezésre óvatosan felmerült Magyarország tervezett új határainak újratárgyalása is, igaz, ezt aztán gyorsan levették a napirendről. Amikor az év márciusában Londonban a kérdés szóba került, minket már meg sem hívtak, a franciák pedig gyorsan megpuccsolták az elképzelést. Ahhoz azonban, hogy a magyarokat és a nyugati közvélemény problémára fogékony részét megnyugtassák, a francia miniszterelnök megígérte: ha kiderülne, hogy Magyarországnak volt igaza, és mégsem volt korrekt a határmegvonás, majd a végleges határkijelölésnél módosítanak.

Lehetséges, hogy egy helyszíni vizsgálat bebizonyítja majd a békeszerződésben vett határok egyes pontokon való megváltoztatásának szükségességét... Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására

– állt a Millerand-levélben, ami Magyarországon nagy reményeket keltett, hogy az érdemi revízió lehetőségét sikerült elfogadtatni.

Ez természetesen hiú ábrándnak bizonyult. Utólagos értékelések szerint az eleve elnagyolt ígéret csak mézesmadzag volt, kísérlet a magyarok viszonylagos megbékéltetésére a számunkra amúgy is reménytelen helyzetben. És valóban: a határkijelölő bizottságok jelentős mértékben sehol nem változtattak a Párizsban eldöntött határokon, a határvonal kijelölése legfeljebb egy egy-két kilométeres sávban lehetett kérdéses. A terepbejárást végző bizottságok munkája után összesen 1-200 négyzetkilométert és egy-két falvat sikerült visszakapni a helyszíni véglegesítéseknél – például Zajtát a román határon, a mai Magyarország legkeletibb vasútállomásával, miután a település hovatartozásáról a békeszerződésben elfelejtettek dönteni.

Bár az itthoni emlékezet a történelmi Magyarország végét 1920. június 4-éhez köti (a szomszédos országokban pedig inkább 1918 a kulcsév, amikor megalakulnak az új államok), ahhoz a naphoz, amikor a versailles-i kastélyban a felek aláírták a békeszerződést, az valójában csak egy évvel később, 1921 nyarán, a francia ratifikálással lett hatályos. A tényleges határkijelölés azonban lényegében csak ekkor kezdődött el, és csak 1925-ben ért véget, amikor a határkijelölő bizottságok mindenhol befejezték a munkát és értékelték a javaslataikat.

Országos jelentőségű határváltoztatás sehol nem történhetett, de helyi jelentőségű azért több is: néhol az utódállamoknak, több helyen pedig Magyarország javára igazították ki kis mértékben a határt. Arrébb kerültek szántók, döntöttek róla, hogy a települések közötti kataszteri határokat kövessék vagy eltérjenek azoktól, átkerültek szántók és külterületek, és időnként még etnikai szempontok is szerepet játszottak. Így maradt például Magyarországon Salgótarján mellett Somos(kő)újfalu, amit a trianoni békeszerződés eredetileg Csehszlovákiának adott volna, de egy bányatulajdonos személyes érdekektől sem mentes fellépése és egy állítólagos fülgyulladás formájában foganatosított isteni közbenyúlás a magyarlakta falut végül mégis itt hagyta (miközben a katonai szempontból számító magaslatok és Somoskő vára a cseheké lett).

A határbizottságok javaslataikat a Népszövetség elé vitték, az ottani döntések jelölték ki néhány kivétellel (mint a II. világháború után elcsatolt három falu a pozsonyi hídfőnél vagy a kisebb kiigazítások a Dráva és az Ipoly mentén, ahol a határ követte a mederelmozdulásokat) Magyarország mai határait is. Az akkor letett határkövek sok helyen ma is állnak. Ezeket láthatjuk azokon a nagyon részletes, 1:2880-as, illetve 1:5000 méretarányú térképszelvényeken is, amelyeket a húszas években a végleges határkijelölések után rajzoltak. Ezek a térképek különös jogi erővel bírnak: ma is hatályban vannak, jogi értelemben ezek definiálják ma is az ország határait.

A trianoni határ nagy felbontású térképszelvényei a békeszerződés századik évfordulójára most a történelmi térképek nemzetközileg is fontos magyar oldalán, a Mapire-ön jelennek meg. A térképek georeferálva, a mostani geodéziai koordinátarendszerekre illesztve szerepelnek, vagyis a Google Mapsen a mai helyszínek is könnyen azonosíthatóak, ha a megjelenő térképeknél játszunk az átlátszóság sávjával. Érdemes itt próbálgatni, rákeresve a személyesen érdekesebb szakaszokra.

A fenti példákon túl végül jöjjön az Esztergom és Párkány közötti Duna-szakasz: mint látszik, a határ nem az azóta újjáépült híd közepén van, hanem valamivel a magyarországi hídfő felé, ahol kisvíz idején a fősodor van.

(Borítókép:  Benárd Ágost vezetésével érkezik a magyar delegáció, a trianoni békediktátum ünnepélyes aláírására, a versailles-i, Nagy-Trianon kastélyhoz  1920. június 4-én. -forrás: