Az úgynevezett katonai horizont, azaz a minden alkalmas férfit jelentő harcos és a professzionális katona fogalmának szétválása után az állandó vagy reguláris hadseregeket rendszeresen kiegészítették olyan speciális alakulatok, amelyek különleges képességeikkel nem illeszkedtek a többi alakulat közé.
Kevéssé ismert, hogy a Nagy Sándor által megsemmisített Óperzsa Birodalom Akhaimenida nagykirályai a birodalom fénykorában nagyobb terület felett uralkodtak, mint a római császárok bármikor. A mai Bulgáriától Szudánig, Görögországtól Indiáig tartó birodalom volt az első állam, amely így három kontinensre terjedt ki.
Ennek a gigantikus (és vallásilag toleráns) államnak volt az elit gyalogsága a halhatatlanok. A 300 című filmben közönséges perzsa gyalogosként ábrázolt harcosokhoz hasonló kinézetű elit katonák nem vicsorgó fémmaszkot és nindzsaruhát viseltek. A kizárólag perzsa és méd származású nehézgyalogosok díszes, pikkelyes páncélt, nagy négyszögletes vagy nyolcas alakú pajzsot és szövettiarát hordtak, míg támadófegyvereik közé a reflexíj, illetve a rövid lándzsa, a csataszekerce és a hosszú, görbe kés tartozott. A meglehetősen jól felszerelt és kiképzett katonák voltak a perzsa nagykirályok testőrei is, az alakulat létszámát mindig pontosan 10 ezer főn tartották, innen kapták nevüket is.
Kevés a megbízható információ a kortársak között amúgy is félelmetesnek tartott vikingek leghírhedtebb harcosairól. A bevezetőben említettekkel ellentétben a viking törzseknél minden férfi harcosnak számított, így archaikusabb szervezetben éltek, mint a közel másfél ezer évvel korábbi halhatatlanok. Közülük is kiemelkedtek a gyakran félmeztelenül vagy állatbőrbe bújva harcoló berserkerek.
Kevéssé ismert, hogy a berserker a viking medvekultusz tagjainak gyűjtőneve volt, de az úlfhédnar (farkas harcos) és svinflyking (vaddisznó harcos) csoportba tartozók őrjöngésére is a berserkergang (berserker düh) kifejezést használták. Többségüknél a düh jellegzetes tünetei, a remegés, a fogak öntudatlan csattogtatása, az izzadás, az állatokhoz hasonló vonyítás és a durva erőszakos tombolás ugyanúgy jelentkeztek.
A korai északi regék feljegyezték, hogy a düh hatása alatt bárkire rátámadtak, aki közel volt hozzájuk: a férfiakat megölni, a nőket maguk alá gyűrni akarták. Ráadásul ezek a tünetek nemcsak harcban, hanem kemény fizikai munka hatására is előjöhettek. A berserkerek ilyenkor emberfeletti erővel bírtak, és láthatóan nem érzékelték a fájdalmat. Bár valamennyire tudtak uralkodni magukon, ugyanis szintén feljegyezték, hogy a rohamra várva pajzsuk fémperemét harapdálták, hamarosan azonban úrrá lett rajtuk az őrjöngés, és elindultak a legközelebbi alakulat felé, legyen az barát vagy ellenség. Hogy pontosan mi váltotta ki ezt a jelenséget, arról a mai napig folyik a vita. Hallucinogén növények fogyasztásától extrém mennyiségű alkoholig és öngerjesztő hisztériáig, epilepsziás rohamig terjednek az elképzelések.
Az egységes Németország létrejöttéhez vezető út egyik első fázisa Poroszország felemelkedése volt. Frigyes Vilmos apja, I. Frigyes királyra cserélte a brandenburgi választófejedelem címet, így a később katonakirály becenevet kiérdemlő uralkodó már koronás főként kezdett a Nagy Frigyes alatt rettegetté váló porosz hadsereg átalakításába. Azonban a díszes fejék alatt bizonyos dolgok bizonyosan nem megfelelően működtek, ugyanis a király sokszor józan ésszel szembemenő hevülettel toborozta kedvenc 6. gyalogezredébe a hat porosz lábnál (188 cm) magasabb férfiakat egész Európából.
A korabeli átlagmagasságnál jelentősen magasabb katonák között többek magassága a hét lábat is elérte (219 cm), de az ilyen magassággal rendelkezők jelentős része gigantizmusban szenvedett, és a díszelgésen kívül másra nem igazán volt alkalmas. Az egész életét katonai szempontoknak alárendelő király talán nagyobb hatékonyságot várt el óriás gránátosaitól. A hosszú elöltöltős puskákat bizonyosan könnyebben kezelték, és a gránátokat is biztosan messzebb dobták a csúcsos süvegüknek köszönhetően még magasabbnak tűnő égimeszelők, de az amúgy békekedvelő király alatt nem sok katonai babér termett nekik. Frigyes Vilmos fia, a kitűnő hadvezér Nagy Frigyes átszervezte az általa csak „költséges hobbinak”, a főváros lakossága által „hosszú fickóknak” elnevezett alakulatot.
A brit hadsereg híres-hírhedt gurkáinak története 1814-ig nyúlik vissza, amikor a gyarmati erők által ostromolt Gorkha városállamánál a jelentős tűzerőhátrányban lévő nepáli harcosok súlyos veszteségeket okoztak a briteknek. A gurkák harciasságától és szívósságától lenyűgözött britek azonnal elkezdték a kitartó hegyi nép tagjainak toborzását seregükbe.
Közel egy évszázaddal később, az I. világháború állásharcainak poklában nem kevesebb mint 2000 dicséretet és 13 Viktória-keresztet, azaz a legmagasabb brit katonai kitüntetést kiérdemlő alacsony nepáliak már a sok nemzetiséget felsorakoztató Brit Birodalom elit alakulatának számítottak. Híres, előregörbülő kukri késeik és „Inkább halott, mint gyáva” mottójukhoz méltó bátorságuk miatt II. világháborús ellenfeleik is rettegték őket.
Jól jellemzi hozzáállásukat egy, a XX. század második feléből származó történet. A gurkákat ejtőernyős kiképzésre vezényelték. Valahol bizonyos információk elsikkadtak a felkészítés során, mert az emelkedő gépből még a kiválasztott gurkák is az ablakokra tapadva, láthatóan aggodalmasan nézték a gyorsan távolodó földet. Rövid vita után parancsnokuk megkérdezte az ugrást vezető brit tisztet: „Miért megyünk ilyen magasra?” Az magától értetődő természetességgel azt válaszolta: „Mert az ejtőernyő bizonyos magasság alatt nem nyílik ki.” A gurka parancsnok némileg meglepve kérdezett vissza: „Miért, ejtőernyő is lesz?”