Már az ősi Keleten is játszottak Kr. e. 1300 körül egy játékkal, amelyet a sakk elődjének, így az első civilek által játszott katonai témájú játéknak szokás tekinteni: a görögül petteia, latinul latrones néven is ismert játék szabályait elmosta a történelem, így kutatásunkat sokkal később kell kezdenünk.

A VII–VIII. század környékén létrejött sakk, mint az közismert, a szásszánida Perzsiából terjedt el a világon. Ugyan mind a figurák, mind a szabályok egy szárazföldi csata résztvevőit és lefolyását idézik, túlzottan elvont és leszabályozott volta (egyetlen fajta tábla) miatt nem igazán alkalmas tényleges katonai szimulációra.           

Így történetünk nem kezdődhet mással, mint magával Napóleon Bonapartéval. A „le petit caporal”, azaz a kis káplár beceneve ellenére korántsem volt mélynövésű. A tábornokból lett császár ugyanis csak néhány centivel volt alacsonyabb, mint a kifejezetten szálfatermetű, elit gárdisták felvételéhez megszabott magasság.

Nem tudni, mennyiben befolyásolta a korszakalkotó géniuszt Johann Hellwig porosz feltaláló 1780-ban, a sakkhoz hasonlóan megalkotott „két személyes taktikai” játéka azonban a leírások szerint ő is, mint ahogy később a porosz hadsereg is, négyzethálós táblája miatt túl elvontnak találta. Pedig a játék 1803-as második kiadása, illetve a kereskedelmi sikere miatt utánzói már a logisztikát és az időjárást is bevonták a szimulációba, tovább nehezítve azt. Mivel a szerzői jog akkortájt még gyerekcipőben járt, Johann Opiz néhány évvel később lényegében lemásolta Hellwig játékát, mindössze nagyobb táblát, azaz „terepet” adott hozzá, na meg egy fontos újítást, a dobókockát, bevezetve ezzel a szerencsét is a szimulációba. Jól jellemzi a kor szellemét, hogy Hellwig nem ötletének lemásolásáért volt felháborodva, hanem ez utóbbi döntésért, ugyanis szerinte 

Visszatérve Napóleonra, a feljegyzések szerint ő kezdte el használni azt a megoldást, amit később a porosz vezérkar fejlesztett tökélyre. Színesre festett fakockák által jelképezett saját és ellenséges hadseregeit nagyléptékű térképeken tologatva készült fel hadjárataira.

Egy ízben néhány éves kisfiát a térdén dajkálva utasítgatta beosztottjait az általában hadtesteket jelölő figurák mozgatására, és mindeközben állítólag még diplomáciai leveleket is diktált. Az általa szó szerint szétzúzott porosz hadsereg tudományos alapossággal végrehajtott újjáépítése során jöttek létre azok a fogalmak, módszerek és folyamatok, amelyek a mai napig meghatározzák a szárazföldi hadviselést. Ezek közé tartozott a Kriegsspiel, azaz a hadijáték is.

Megalkotója, Georg von Resswitz édesapja 1811-es találmányát fejlesztette tovább, és valós, 1:8000 léptékű térképeken, tudományos alapossággal feldolgozott tapasztalatok alapján meghatározott értékekkel ruházta fel a kék és piros színű, ólomblokkokból álló egységeket. Ezek ráadásul Hellwig játékával és a sakkal ellentétben nem azonnal „estek le” a csatamezőről támadás esetén, hanem folyamatosan csökkenő értékekkel ugyan, de megsemmisülésükig játékban maradtak.

Resswitz óta jelképezi a kék a saját erőket, és a piros az ellenfelet. Újításai közé tartozott még a döntőbíró (umpire) bevezetése, aki a valós feltételekhez hasonlóan a játékosok által kézzel írott parancsokat értelmezte, és ez alapján mozgatta az egységeket. Hogy a valóságot még inkább megközelítsék, a játékosokat egy paraván választotta el, hogy ne lássák pontosan a másik egységeit. A megoldás az 1870–71-es, a nemzetközi várakozásokkal szemben fölényes porosz győzelemmel végződő francia–porosz háború után terjedt el a világ hadseregeiben.

A következő nagy lépés a korai sci-fi-író, H. G. Wells nevéhez fűződik, aki az Időgéppel, a Dr. Moreau szigetével és A láthatatlan emberrel már beírta magát az irodalom nagykönyvébe, amikor pacifistaként a Világok harca című könyvének írása közben fedezte fel magának a játék katonákkal való foglalatoskodást, amelyet így jellemzett:

Mennyivel jobb ez a kedves játék figurákkal, mint a valódi háború!

Még a hozzáértők is 1913-ban megjelent, Kis háborúk (Little Wars) című művét tartják a hobbiból, civilek által játszott hadijátékok első megjelenésének, pedig csak az 1911-ben megjelent Floor Games, azaz Padlójátékokban kifejtett ötletét fejlesztette benne tovább. Ebbéli tevékenységét olyannyira élvezte, hogy barátait, ismerőseit is rávette, hogy vele játsszanak, amiről több fénykép is készült.

A két világháború óriási pusztítása miatt a téma logikusan eltűnt a civilek által űzött hobbitevékenységek közül, bár a hadseregek tovább folytatták használatukat, tökéletesítve alkalmazásukat, nemcsak kiképzésben, hanem gyakorlatokon is használva a hadijátékokat.

Például a súlyos japán vereséggel végződő midwayi csatát előkészítő japán gyakorlat megjósolta a tényleges eredményt, de a döntőbíró „törölte” az eredményt, mert 

Ez a történet persze a klasszikus katonai wargame-ek korlátaira is rámutat.

Nem meglepő módon az ötvenes években az Egyesült Államokban kelt a hobbi új életre, ahol egy kísérletező kedvű üzletember támogatói hálózatot szervezett olcsó játék katonái értékesítésére, amiből gyorsan a világ első klubhálózata és wargamer újságja született. Ezzel párhuzamosan az Avalon Hill nevű cég megalkotta a táblás hadijátékokat (board wargame), amelyekben vastag kartonra kasírozott, nyomtatott zsetonok (counterek) jelölik a játékban részt vevő egységeket, és egyéb játékmechanikai szerepeket is ellátnak. Olcsósága és kisebb helyigénye miatt ez a megoldás villámgyorsan elterjedt a világon. A hetvenes évekre elismert hobbivá váló hadijátékok hatását mi sem mutatja jobban, hogy az első szerepjáték megalkotói cégüket Tactical Studies Rulesnak, azaz Harcászati tanulmányoknak és szabályoknak nevezték el. Ráadásul első játékuk egy figurás hadijáték volt, és a Dungeons and Dragons néven elhíresült szerepjáték eredeti alapötlete a szokásosnál jelentősen részletesebb tulajdonságokkal felruházott figurák összecsapásán alapult volna.

Az addig generikus, azaz bármilyen szabályrendszerhez használható figurás játékokat a nyolcvanas évektől a Games Workshop kizárólag a saját világához megalkotott modelljei terelték új irányba, míg a kínálatot a számítógépek elterjedésével és kapacitásuk növekedésével a számítógépes stratégiai játékok (computer wargame) egészítették ki.

Napjainkra minden elképzelhető katonai konfliktus megjelent táblás hadijátékokban, a valóság modellezésére használt módszereik megjelentek a hagyományos társasjátékokban is, valamint visszafele áramló megoldásokra is számtalan példa akad. Figurás játékok területén is „természetesen” 

azonban Magyarországon talán nem túlzás kijelenteni, hogy a science fiction/fantasyjátékosok száma felülmúlja a történelmi játékokkal játszókét.