1821. május 5-én, hosszú küzdelem és betegség után, 52 éves korában végleg lehunyta szemét I. Napóleon francia császár, az austerlitzi győztes, Európa első újkori egyesítője, akit ellenfelei a korzikai szörnynek neveztek.
A szárnyaló szellemre, a világ egyik leghíresebb hadvezérére emlékezünk, aki kiemelkedő katonából lett kiemelkedő politikus. Persze ez utóbbi titulusra több jelentkező is akad, de a valamikori kis Ribulione (bajkeverő), ahogy fiatalkorában nevezték, ugyanolyan fölényesen utasítja maga mögé a nyomába törekvőket, ahogy a háborúkban járatta a bolondját ellenfeleivel közel két évtizeden keresztül.
Jelenléte 50 000 emberével ér fel a csatamezőn
– mondta róla legyőzője, a brit Arthur Wellesley, vagy ahogy mindenki ismeri, Wellington hercege. És valóban, 1813-ig, amíg lényegében egész Európa össze nem fogott ellene, nem akadt legyőzője. Ő volt az, aki olyan magasra emelte a francia forradalom lángját, hogy az egész világot bevilágította. A kis káplár, ahogy kedveskedve a konzuli gárda katonái az 1796-os lodi csata alatt tanúsított bátorsága miatt elnevezték, pedig nem volt alacsony.
A személyéről napóleoni háborúknak nevezett korszak szálfa termetű elitkatonái, a császári gárda tagjai számára meghatározott minimum magasságnál épphogy alacsonyabb császár számtalan bece- és gúnynevet kapott rövid élete alatt. Önmagát szerette a végzet emberének nevezni. Nem is csoda, hiszen üstökösszerű felemelkedését a francia elit és közélet szempontjából abszolút perifériának tekintett Korzikából egyszerre köszönheti páratlan képességeinek és az időszak viharos viszonyainak.
„A forradalom olyan, mint Szaturnusz. Felfalja gyermekeit” – írta kortársa Mallet du Pan, azonban Napóleon, ha néha kevéssel is, de mindig elkerülte a francia forradalom sokszor a párizsi köznép diktálta politikai irányváltásait. A kezdetben opportunista jakobinus hamar meggyűlölte az ingadozó politikai beállítottságú tömegeket, így amikor 1795-ben kellett valaki, aki kartácstüzet vezényel a Direktórium ellen vonuló, éppen királypárti tömeg ellen, a 26 éves, tüzér végzettségű Napóleon tábornok
nem habozott kiadni a parancsot.
Hogy milyen hevesen vágyta a korzikai a sikert, arról sokat elmond, hogy a később egyetlen igaz szerelmeként emlegetett Josephine de Beauharnais-val azért kezdett kapcsolatot, hogy „megszabadítsa” a befolyásos politikus Barras-t kellemetlenné váló szeretőjétől. Egész életében nagy hódolója volt a női nemnek, amelyről az alábbi történet is tanúskodik:
Egyik hadjáratán előreküldte szállásmesterét, hogy gondoskodjon számára megfelelő szállásról, ételről, mosakodási lehetőségről, satöbbi, satöbbi. Mikor megérkezett, a lefoglalt fogadóban már elő volt készítve a legnagyobb helyiség, a kondérban már főtt a leves, és a szobába lépő császárt két csinos, de megszeppent parasztlány várta. Amikor megkérdezte, hogy ők kik, azt válaszolták neki, hogy
fenséged két satöbbije.
Egy páratlan életpálya, benne olyan epizódok, amelyekből egy is elég lenne ahhoz, hogy valaki belekerüljön a történelemkönyvekbe. Gondoljunk csak a francia jogrendet a mai napig meghatározó Code Civilre, vagy arra, hogy a leendő császár koronázáskor egyszerűen kivette a pápa kezéből a koronát, amit a saját fejére helyezett. A hipnotikus erejű személyiség, aki egy több nemzedékre elég hőstett utáni száműzetéséből való visszatérésekor jellegzetes szürke nagykabátját félrehúzva feltárta díszes egyenruháját, és így kiáltott az elfogására küldött katonáknak: A császárotokat akarjátok elfogni!? Itt vagyok, ide lőjetek! És ezzel lényegében személyes varázsának és akaraterejének köszönhetőn kiharcolt magának egy újabb felvonást a történelem színpadán.
A hadjáratok nehézségei, a számtalan csata feszültsége, a megfeszített munkatempó felőrölte egészségét, és az 1815-ös Napóleon már nem volt ugyanaz, mint aki gránátosokkal kergette szét az ellenkező képviselőket közel húsz évvel korábban. De még az elfogására küldött alakulatokat sorra maga mellé állító szónok, a visszatért Bourbonokról lekezelően nyilatkozó fáradó manipulátor (Köszönöm kedvességét, de ne küldjön több csapatot!) is
kis híján legyőzte a britek által egekbe magasztalt Wellingtont.
Wellesley felerészben hollandokból álló, egyenlő erejű serege a brit tábornok minden erőfeszítése ellenére vereséget szenvedett volna a csata közben el-elbóbiskoló Napóleontól, ha nem érkezik meg közben a porosz Blücher marsall.
Hogy még így is mekkora volt a diadalokból font babérkoszorújának legtöbb levelétől megfosztott géniusz ereje, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy szó szerint a világ végére száműzték. Itt is halt meg hat év fogság után az első francia császár, született Nabulione Buonaparte, aki a szorgos méhet választotta császári címerállatául, és akinek stílusa nem mellesleg az empír stílust is ihlette.
(Borítókép: Napóleon császár Jacques-Louis David 1812-es portréjén Napóleon az irodájában címmel. Fotó: Wikipédia)