Tenger, tengeri hadviselés, gyarmatok, valamint partraszállások hiányában magyarul nehéz visszaadni a US Marine Corpst, azaz a tengerészgyalogságot körbelengő mítoszt. A valamikor a tarkójukat napsütéstől védő lebernyegről bőrnyakúaknak (leathernecks) elnevezett alakulat büszkén és némi jogalappal hirdeti magáról, hogy ők a „világ legjobb katonái”.
Jól jellemzi a szárazföldi országok tudatlanságát a területen, hogy nem csak itthon keverik őket össze rendszeresen a hajók működtetésével ellátó tengerészekkel (sailor). A kissé avíttas kifejezéssel tengerészkatonákként is emlegetett szervezet elődje a XVII. századi Nagy-Britanniában jött létre, fő feladata a hajók fedélzetén vívott küzdelem volt, amire érthető okokból a vitorlákat kezelő tengerészek kevéssé voltak alkalmasak. Emellett hagyományosan partraszálló, gyarmati, ágyúkezelői és díszelgő feladatokat is elláttak.
A függetlenné váló Egyesült Államok gyakorlatilag átvette a brit gyakorlatot, és minden hadihajóján szolgáltak tengerészgyalogosok. Így került sor az első jelentősebb partraszállásukra a líbiai Tripoliban, ahol az amerikai kereskedelmi hajókat fosztogató, úgynevezett berber kalózok ellen lettek először nagyobb létszámban bevetve, alig több mint egy évtizeddel az ország függetlenné válása után. Természetesen kivették a részüket Amerika összes háborújából, így 1847-ben Mexikóvárosba is eljutottak, ezért kezdődik az indulójuk az alábbi sorokkal: Montezuma csarnokaitól Tripoli partjaiig harcolunk hazánkért.
Az idők során az összes haditechnikai újítás megjelent a bőrnyakúak eszköztárában, így a második háborúban már saját repülőszázadokkal, harckocsikkal, sőt egy ejtőernyős ezreddel is rendelkeztek. A korábban a haditengerészet irányítása alá tartozó fegyvernemből az ötvenes évekre önálló haderőnem lett, és ekkor kapta a „második szárazföldi hadsereg” becenevet, ugyanis felszerelése és feladata gyakorlatilag megfelelt a US Armyénak.
És miért is volt szükség erre a szokottnál hosszabb bevezetőre? Nos, egy közel egy éve zajló átalakítás részeként a tengerészgyalogság visszatér eredeti feladatához, és a partraszálló műveletekre fog koncentrálni, amihez elméletileg sem harckocsikra, sem hidászképességekre nincs szüksége, így nemrégiben az utolsó ilyen alakulatok is megszűntek. Azt már csak az örök kekeckedő jegyzi meg: csupán doktrinális kérdés, hogy a gyalogság tűztámogatására vagy mélységben végrehajtott műveletekre használják a harckocsikat.
A kilencvenes évek általában leépítéssel záruló magyar haderőreformjain edződött elemzők ilyenkor azonnal a további részleteket keresik, amelyek segítenek megtalálni a magyarázatot a logikátlannak tűnő lépésekre. Tovább olvasva a hírt a tengerészgyalogság parancsnoksága beszámolt arról is, hogy a katonai rendőrség létszáma is jelentős mértékben csökkent.
A közlemény szerint a harckocsizók egy része a hadseregnél folytatja karrierjét, míg a többiek, ideértve a kiszolgálószemélyzet legénységi állományú tagjait, más szakterületre képzik át magukat. Érthető módon az új szakterületek többsége a korábbi területükhöz áll közel, így a karbantartók elsősorban más logisztikai területekre kerülnek, míg a katonai rendészek például hírszerző, kiberbiztonsági vagy éppen kommunikációs feladatokat vállalnak. Akik még nem döntöttek, azoknak a tengerészgyalogság számára éppen szükséges pozíciókat ajánlják fel a még egy évig tartó folyamat végén.
Ahogy az a fentiekből már érezhető volt, az átalakítás végén mégiscsak létszámcsökkentés áll, így 2030-ra egy közel 5 százalékos leépítés után a letisztított feladatkörű tengerészgyalogság 174 000 főből fog állni.