"Minden zegzugát ismertem Füleknek, mint Sídnek." Így emlékszik vissza a hatvanas évek elején született Lídia a fiatalkorára, amit egészen 1991-ig a magyar határ közelében fekvő, egymástól alig pár percre lévő felvidéki településeken töltött.
Ahol tizenöt évesen, élete első bálján seprűt nyomtak a kezébe, mert kikosarazott egy neki nem tetsző kérőt, a szülei pedig az egészet végignézték. Ahol minden húsvét hétfőjének kora reggelén már ott kopogtattak a kapun a "hangszeres" cigányok. "Mi a nótád? Eljátsszuk!", mondták, Lídia nagyapja pedig minden évben szépen elhúzatta ugyanazt a Kék ibolya búra hajtja a fejét című dalt.
Ahol alig nyolc évesen, két lánytestvérével együtt majdnem leégették a szülői házat, amikor a játékból és kíváncsiságból meggyújtott cipőbox hirtelen az ággyal együtt nagy lángra kapott, a szomszédnak úgy kellett a kislányokat kikapkodnia az ablakból. Ahol tizennégy éves korában hófehér menyasszonyi ruhát adtak rá, amikor az egyik fiú osztálytársa öngyilkos lett. Ő lett a "kismenyasszony", így kellett vonulnia a koporsó után. Hiába sírt, nem volt mit tenni, akkoriban azon a környéken ez volt a szokás.
Fülekre járt iskolába, bár az osztályterem helyett többet jártak a várromhoz. Úgy emlékszik, deszkákon át kellett felmászni a vár tetejébe, onnan integettek a közelben lévő iskola ablakai felé. Másnap mindezért nagy pofon járt. A Tejbár volt akkoriban a fiatalok kedvenc találkahelye, a másik kedvenc lógóhely az iskola helyett, tizenöt évesen már "csinzánót" kértek, vermutot. A hegyoldali Borozóban rúgott be életében először és utoljára, de akkor istenesen, három napig dolgozni sem ment utána. Papír háromkoronással, papír tízkoronással fizettek akkoriban, amit a füleki Kovosmalt nevű nagymúltú kályhagyárban keresett meg. Előbb fel sem akarták venni, olyan vékony volt, az orvos azt mondta neki, előbb hízzon meg, majd aztán mehet dolgozni. Pár év múlva ő lett az év munkása.
Minden május elsején a dolgozókat szép ruhában rendeltek a gyárba, a kezekbe pálcára tűzött papírgalambot, békegalambot nyomtak, másokéba meg zászlót, azokat kellett a városon végigvonulva lobogtatni. "Itt van május elseje, a dolgozók ünnepe", kántálták, miközben előttük robogtak a szebb autók, amiket mutogatni lehetett.
A nyolcvanas években már Salgótarjánba jártak át randevúzni a moziba. Egyszer valami "gyilkolászós filmet" játszottak, nem bírta nézni. Később már családostul jártak át vásárolni, például farmert, mert azt nehezen lehetett náluk kapni.
A felvidéki Vayszada Károly (máshol Vajszada) festő és fotós azóta már lebontott füleki és losonci épületeket, már nem létező utcákat és embereket fényképezett az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, de valószínűleg ugyanazokon az utakon, ahol néhány évvel később Lídia is járt. A városok kétnyelvű feliratait, nábytok-bútor, Dunaj-Duna, az esőben szaladó embereket, padon unatkozó és pletykázó asszonyokat, a vállán fonott kosarat cipelő öregembert, a cigire rágyújtó vagy épp ócskavasat gyűjtő gyerekeket. Elsősorban embereket, elkapott pillanatokat örökített meg Vayszada, aki már Trianon után, a húszas években még Vaszary János festőművész növendéke is volt a budapesti Képzőművészeti Főiskolán.
A második világháborúban aztán szovjet fogságba esett, ahonnan csak azért szabadult 1945-ben, mert annyira szép festményeket festett a szovjet hadseregnek. Legalábbis így tartja a fáma, na meg a saját életrajza. Visszatért Felvidékre, pár év múlva Füleken dolgozott a zománcgyárban, aztán Losoncon kirakatrendezőként, ekkor készítette az alább látható fotókat. Anyja halála után újra Budapestre került, itt is halt meg 1977-ben, sírja ismeretlen helyen, ismeretlen temetőben fekszik.
