Naprendszerünk egészen másképp festett fiatal korában, mint manapság. 4-5 milliárd évvel ezelőtt egy forrongó világ volt itt, ahol gyakori eseménynek számított a formálódó bolygótestek ütközése. Erről a korai időszakról mára alig maradt emlékünk, és ezeket is kozmikus környezetünk legapróbb darabjai, a meteoritok őrzik. A bolygóközi térben magányosan keringő kődarabok egy része több százmillió, vagy akár több milliárd évvel ezelőtti ütközések során keletkezett - ezeket akkor van esély megvizsgálni, ha a Föld felszínére hullott meteoritok formájában találják meg őket.

A meteoritok elemzéséből már évtizedekkel ezelőtt kimutatták, hogy különféle radioaktív izotópokat is tartalmaznak, amelyek eredete azonban még nem tisztázott. A legnépszerűbb magyarázat szerint egy (vagy több) közeli szupernóva felelhet a radioaktív elemek jelenlétéért. A gigantikus csillagrobbanások során létrejönnek radioaktív izotópok, a robbanáskor keletkező lökéshullám pedig nagy távolságokra képes eljuttatni a ledobódó anyagot - vagyis ha a fiatal Naprendszer szomszédságában történt hasonló esemény, akkor a kialakulóban lévő bolygórendszer beszennyeződhetett a kérdéses izotópokkal.

Egy ausztrál, spanyol és holland csillagászokból álló csoport tanulmánya alapján azonban más magyarázat is létezhet. A kutatók a meteoritok összetételének alapos tanulmányozása, valamint nagytömegű csillagok megfigyelése és elméleti modelljeik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy egy közeli csillag is lehetett a radioaktív elemek forrása.

A nagytömegű csillagok belsejében végbemenő atomi reakciók során szintén keletkeznek radioaktív izotópok, melyek hőáramlás (konvekció) révén eljuthatnak a csillagok felszínéig, ahonnan az ezen csillagok késői fejlődési szakaszára jellemző, erős anyagvesztési folyamatok során távozhatnak. Egy megfelelően közel lévő csillagóriás csillagszele pedig elérhette a fiatal Naprendszert is. Mivel ezek a nagytömegű csillagok szupernóva-robbanás során végzik be életüket, valójában az a kérdés, hogy melyik evolúciós állapot eredményezhette a radioaktív szennyezést, vagy hogy melyik volt a dominánsabb ebből a szempontból.

Az még vizsgálat tárgyát képezi, hogy az ősi Naprendszer közvetlen közelében valóban létezhettek-e nagytömegű csillagok, de egyre több bizonyíték utal rá, hogy ez így lehetett. Ma már ugyanakkor képesek vagyunk megfigyelni éppen születőben lévő csillagokat és bolygórendszereket, így ezek statisztikai vizsgálata segíthet eldönteni a kérdést.

A kutatócsoport tagjai azt is kiemelték, hogy a jelenlegi elméletek szerint a meteoritok és ősi üstökösmagok becsapódása és jégtartalmuk elolvadása fontos lépés volt a Föld (vagy akár más bolygók) vízkészletének kialakulásában. A korai törmelékdarabokba beépülő radioaktív izotópok pedig növelhették azok hőmérsékletét (a radioaktív elemek csapdázódtak a törmelékek anyagában, ami nagyenergiájú fotonok kibocsátását és így a szikladarabok felfűtődését okozta), elősegítve a vízképződési folyamatot - s ez akár más bolygórendszerek esetében is megtörténhetett.